2012. január 20.

5. fejezet - Az igazgatás bonyodalmai

A második munkahéten lép színre Madame Loulouse, a nővér, akivel hétköznapjaim jelentős részét töltöm. Sajnálatos módon Mme Loulouse nem szereti a munkáját, idegesítik a betegek, igen türelmetlen és ingerlékeny alkat. Praktikusan ez úgy néz ki, hogy bejön a beteg, kezében a dossziéval és a sorszámával, zavarban van, valószínűleg még sosem járt orvosnál, legszebb ruháját ölti fel ez alkalomból és jó eséllyel még nem látott kilincset. Madame Loulouse három dolgot vár el tőlük: csukják be maguk mögött az ajtót, adják oda neki a számot, nekem pedig a dossziét. Ez persze sosem sikerül, ezért Mme Loulouse azonnal leteremti őket, ami vagy megszeppenéshez, vagy veszekedéshez vezet.

Szerdára Hadjira már alig fordít, Loulouse-zal jól megértetem magam orvosnyelven, a beteggel pedig a szükséges szinten kreol-franciául, ezért elengedem tolmácsomat. Titokban abban bízom, ettől jobb lesz Loulouse hangulata is, de sajnos a helyzet jottányit sem javul, sőt, a kommunikációs problémák és a lelkesedésem láttán a hét második felére egészen elszemtelenedik: késve jár be, nem fordít rendesen, nem segít a sebellátásban és egyre gorombább a betegekkel. Pénteken aztán berendelem az irodába és kikérdezem, mi a baj, miért nem szeret dolgozni, mire somolyogni kezd, mint egy kisiskolás. Egészen megesik rajta a szívem, de azért jelzem neki szomorú tapasztalataimat és egyelőre megelégszem azzal az ijedtséggel, amit viselkedésének összefoglalása okoz számára.


Hadjira ezalatt a legkülönbözőbb dolgok beszerzésével, logisztikai feladatok megoldásával, könyveléssel és elsősorban kilenc alkalmazottjával küzd. Délutánonként a Mme Directrisse ez utóbbi legszórakoztatóbb játékába konzultánsi szerepkörben magam is belefolyok.

Az első hét nagyjából azzal telik, hogy miután Hadjira kijön a kórházból, alkalmazottai egyesével megrohamozzák: bónuszt, fizetésemelést, előleget követelnek tőle, hivatkozva jogosultságra, családi nehézségekre és végveszélyre. Annuska, az előző directrisse, alaposan kiképezte Hadjirát, így sikerrel veri vissza a támadásokat. 

Megismerkedünk továbbá Mme Roussemie-vel, az árvaház vezetőjével. A sokgyermekes családanya úgy tíz éve kezdett felkarolni árva gyerekeket, tavaly ismerkedett meg vele Annuska, aki beleszeretett a történetbe és a Mme karizmatikus jellemébe, majd pénzt szerzett az alapítványtól egy fedett árvaház felépítésére, melynek el is készült az első szintje. Nagyon úgy néz ki, hogy Mme Roussemie az építkezésből alaposan megszedte magát, fel is hízott és Hadjirának a tervezett emeleti rész terveihez benyújtott irreális árajánlata pedig arról tanúskodik, hogy még nem elégedett.

Az árvaház 20 gyereknek nyújt otthont és 150 gyereket taníttat ingyen, vagy jelképes összegért az utcán kóborlás alternatívájaként. Ha valaminek van értelme, nyilván ez az, a kormánynak folyósított segélyek ugyanis nyomtalanul tűnnek el a felső tízezer pénztárcájában. Hadjira egyik fő projektje tehát kiegyezni a mind mohóbbá és álszentebbé váló Mme Roussemie-vel.

A másik öröklött ügy az import Toyota mentőautó kérdése, melynek az előző érában -nem teljesen tisztázott körülmények között- felrobbant a motorja. Állítólag nagyon. A történet legautentikusabb ismerője egy Port-au-Prince-ben dolgozó magyar, aki történetesen Haiti legnagyobb távközlési cégének, a Digicelnek szolgáltató őrző-védő cég vezetője. Kalandos módon az ő garázsukba került a kocsi, miután a motor helyreállítási költségei meghaladták az anyagi lehetőségek és a racionalitás határait. Szóba jön egy használt motor beszerzése és beszereltetése, valamint a mentő eladása, esetleg a kettő kombinációja. Egyik sem könnyű feladat, különösen Jacmelből.

Az állandó igazgatási munka csemegéje az alkalmazottak kordában tartása. Aki volt már a harmadik világban, az tudja miről van szó. Mi vagyunk a gazdag fehérek, akik passzióból sóherek, ők a szegény feketék, akiknek állandóan fülig ér a szájuk és bűbájosan kedvesek. Folyton kérnek valamit, amire nemet kell mondani, amitől egyre sóherebbnek érzi magát az ember, ők viszont egyáltalán nem bántódnak meg, és egyáltalán nem adják fel a dolgot.

Az alapfelállás itt a következő. Írástudó embereinknek majdnem két éve igen kényelmes és kellemes hangulatú munkahelyet biztosít az alapítvány, iskolázottságuknak megfelelő, még inkább jobb fizetésért egy olyan országban, ahol amúgy iskolázottságuknak megfelelő munkahelyet szinte képtelenség volna találniuk. Van továbbá egy főnökük, aki hónapról-hónapra zsebből kiperkálja fizetésük háromszorosát benzinre, rászorulóknak állja a külsős vizsgálatokat és műtéteket, egy családi árvaháznak épületet húz fel, majd komolyabb havi apanázst juttat számukra, mentőautót szállíttat Európából a telepre... Tényleg nehéz lehet belátni, hogy a fizetésükön túl valahogy ne lehetne még több pénzhez jutniuk. Főleg, ha minden negyedév friss, ropogós Mme Directrisse-szel kedveskedik nekik.

Valamennyi directrisse akár egy új kormány: az alkalmazottaink számára lehetőség a pénzszerzésre és a kiemelkedésre. Természetesen a mi kormányunk is személyi változásokat jelentett.

Mindenekelőtt a regisztráció az alábbi módon zajlik. Az új beteg, mondjuk Jean-Marie Baptiste Wilson, bekerül egy hatalmas könyv J-betűjének utolsó helyére és sorszámot kap, mondjuk 541, ennyiedik J-betűs beteg ő. A dossziéért és a konzultációért fizet 75 Gourde-ot. Ha Wilson fél év múlva ismét jelentkezik (ekkor 50 Gourde-ot fizet), akkor elég bemondania a nevét és Ezekiel kikeresi őt a nagy könyvből, a sorszáma alapján pedig már könnyen megtalálható a dosszié a polcon. A nagyszámú név, a ronda és pontatlan kézírás, valamint a rengeteg ugyanolyan név miatt a kikeresési művelet valóban nem könnyű, de a fürge és rutinos Ezekiel igen jól csinálja. Philippe úri feladata ezzel szemben a pénz beszedése, könyvelése és az új dossziék megírása. A pénzművelet és a napi elszámolás Mme Directrisse-el felelősségteljes és bizalmi feladatnak számít.

Az eseményeket Mme Desamoure indítja el, aki nehezményezi, hogy szárnysegédje, a pökhendi Philippe reggel hét órától tíz óráig a betegregisztráción dolgozik, ami amúgy szerződésében rögzítve van. Ez az az időszak, amikor a laboratóriumi vizsgálatokra visszarendelt betegek nagy számban megjelennek, és ez valóban nagy feladat egyedül, ráadásul 9 körül megérkeznek az általam küldött akut vizsgálatok is. A regisztráción ezalatt Philippe kvaterkázik az udvaron, néha ír egy dossziét, holott labortechonológiai végzettsége van, és szerződése szerint is erre a munkakörre jelentkezett. Úgy ítéljük meg, hogy helyet adunk egyik kedvencünk, Mme Desamoure igényének, így Philippe-et teljes munkaidőre a laboratóriumba száműzzük.

Lesz is nagy felhördülés. Világos, hogy kellemesebb Philippe-nek, ha a csajokat stírölheti a reggeli langy melegben, és nem kell a mikroszkóp fölött görnyednie, de egyre fokozódó, már-már kétségbeesésbe hajló panaszáradatának okára csak néhány nappal később jövünk rá - megnyugtatjuk, hogy nem fogjuk csökkenteni a fizetését.

A regisztráción tehát egyedül marad másik kedvencünk, Ezekiel, a spanyolul is beszélő sofőr és autószerelő. Philippe reakciója és a Ezekiel finom ráutaló magatartása is világossá teszi, hogy a többletfelelősséggel és többletmunkával járó feladat elvégzése egyértelműen fizetésemelést von maga után. Mivel Ezekiel fizetése amúgy is szembeszökően alacsony, ráadásul több alkalommal rendelkeztünk vele már munkaidőn túli autóztatás végett (ami bevételkiesést jelent neki, mivel ezidő alatt taxizik) jogosnak érezzük a fizetésemelést, sőt, további extra juttatásként elengedjük délben, amikorra amúgy is végez a regisztrációval.

Ezekiel ilyen módon való ügyeletes állása természetesen a Münchausen szindrómában szenvedő Maxonnak fájhatna a legjobban, de neki nem túl sok minden fáj. Az időjárás tökéletes ("temperature naturel pour les humains"), a rum olcsó és egyszer ez az egész kóceráj úgyis mind az övé lesz...