AyitiDoc

Fele - 2012.02.11 - 17.

2012-02-27T17:26:00.004-05:00

Megkezdődik haiti tartózkodásunk második felvonása: ez nem csak a naptárból, de -különösen retrospektive- az események alakulásából is tudható. E pillanatban Jacmel zajos külvárosi főútján ülök egy hotel teraszán, ahol biztonságban érzem magam. A terasz kiváló rálátást enged a szemben legelésző hatalmas fekete bikára és egy pontosan akkora udvarra, mint egy ENSZ dzsip. Ezt onnan lehet tudni, hogy a dzsip jelenleg is kitölti a szűk teret, a szabadnapjukat töltő, Csádból és Argentinából érkezett csendőrök pedig éppen makaróninak becézett pennét reggeliznek a nappaliban. De kezdjük az elején.

A krónika ott szakad félbe, hogy a karnevál alkalmából megérkeznek vendégeink. Az öt fős vendégsereg egy darab magyarból (történetesen gimnáziumi évfolyamtársam húgából), két darab amerikaiból (Chicago és Oklahoma), egy kanadai lányból (aki valójában kínai) és egy felsőosztály-beli haiti srácból áll. Földim, Dóra, több mint fél éve dolgozik egy port-au-prince-i árvaháznak, ahol, megtanulván kreolul és kamatoztatva harsány személyiségéből és fehérségéből adódó segélyszerzési lehetőségeit, mostanra egészen a fő-koordinátori státuszig viszi. Észak-amerikai cimborái egy Port-au-Prince burzsoá negyedében, Petionville-ben található igen előkelő általános iskola tanárai. Ide a tanulók helikopterrel és hadsereggel érkeznek reggelenként, köztük a regnáló elnök, Martelli gyermekei is.

Mint vidéki, haitiből zöldfülű egészségügyi dolgozók, a nyelvileg kreolul, gesztusaikban haitiül beszélő fehér, port-au-prince-ben edződött srácokat figyelve a helyiekkel való közlekedés egy egészen új formáját ismerhetjük meg. A nagyvárosi börtönből kiszabadulva a bukolikus, karneváli világba csöppent, kizárólag mulatozni érkezett társaság pillanatok alatt kék-piros nemzeti színekkel pingálják ki arcukat, majd a falusi házak között még sosem hallott, "we are the best" kurjantások közepette elindulnak, hogy egy bizonyos J. Perry koncertjén vegyenek részt, akinek Dekole (kb.: "felemelkedés") című száma jelenleg a Martelli politikájával rokonszenvező fiatalok himnusza. Velük tartottunk.

Az este során a chicago-i Daniel a logisztikai menedzser, tetszőleges pillanatban képes felkéredzkeni egy álló vagy mozgó dzsip platójára, bármikor képes feltűnést keltő hosszas és hangos alkudozásba-, pénz visszaigénylésbe kezdeni az egyre mérgesebb szolgáltatókkal. David ezzel szemben a hangulatfelelős, aki gazella-szerű fekete szépségekkel cserél telefonszámot, és rendkívüli hajlamot mutat baráti tánc-viadalra kihívni elképesztően jól mozgó fekete srácokat. A délután és kora-este még a társaság hangadójaként szereplő haiti fiúnak meglepetésünkre hamar elmegy a kedve az estétől és inkább visszavonulót fúj, váratlan manőverrel magával hurcolva a kanadai-kínai lányt, akikkel csak reggel találkozunk, amikor kijönnek az (Laura, a számodra fenntartott és rólad elnevezett, privát fürdőszobát is tartalmazó) elnöki lakosztályból.

A szombat esténk nagyjából reggel négyig tart, ezalatt tévedésből meglátogatunk egy felsőosztály számára fenntartott mulatót, amelynek egyik fő látványossága a világ legnevetségesebben felöltözött, motozói szerepkörét fantasztikus komolysággal és odaadással végző biztonsági embere és néhány kiszőkített, miniszoknyás, 50-60 év közötti fehér szexturista asszonyság. Végül éjfél körül megtaláljuk a koncertet is, ahol másfél-óra feszült várakozást követően megjelenik a haitit lázban tartó mester és előadja Dekole című számát, majd távozik. Megdöbbenésünkre kiderül, J. Perry fehér ember (egész pontosan libanoni).

Vasárnap a strandon reggelizünk, halat, homárt falunk szelíden, újdonsült társaink pedig folyton összefutnak port-au-prince-i ismerőseikkelí: lényegében, aki teheti, ezen a hétvégén kirándul ide a nyomasztő fővárosból. A városban reggeltől estig felvonul a maskara-had, mi azonban jól ismerve a jelmezeket, az utcán hömpölygő, időnként kissé kiszámíthatatlan, illuminált tömeget, inkább békés heverészéssel múlatjuk az időt. Búcsút veszünk látogatóinktól, akik rövid farsangi vizit után visszatérnek a fővárosba.

Maxon is befut még délután, persze rögtön a kórházépület egyik eldugott konnektorához siet, kihúzza a csatlakoztatott légkondicionáló gépet amitől újraéled az elektromos rendszer. Szerencsére hétfőre a benzin szállítmányok is megérkeznek, így a napokban Reunion szigetén hasonló okokból kitört éhséglázadások nem harapóznak el szigetünkön.

Munkás hétköznapok indulnak, megy minden rutin szerint, napi negyven beteggel délután egyig végzek, a hét közepén egy kisgyereknek leamputálom felesleges tizenegyedik ujját a bal kezéről és amikor ezen hőstett után egyetlen epilepsziás gondozottam befut felháborodott apjával és nekem szegezi a kérdést, miért csökkentettem fia napi 3x600 mg Tegretol adagját, életemben először folyékonyan beszélni kezdek franciául úgy, hogy érthető is, amit mondok. Amúgy ez volt az egyetlen reklamáció itteni karrierem során és legnagyobb örömömre egyúttal bizonyíték arra, hogy van legalább egy valaki, aki betartja a gyógyszerelését. Jó okom van feltételezni, hogy ez itt extrém ritka dolog.

Ugyanakkor ez a hét a továbbiakban számos visszatérő beteggel örvendeztet meg, akik hosszú idő után -talán a felírt gyógyszerek hatására- megszabadulnak bőrbetegségeiktől, kínzó maláriájuktól, nemi betegségeiktől, s most nagy bizalommal érkeznek, hogy elmulasszam náthájukat, vagy újabb bőrbetegségüket.

A hét első felében találkozót kér tőlünk a független építőmester, aki -mivel nem jelentkezünk nála a megrendeléssel- felére csökkenti az árait. A hét második felében részletes jelentés küldünk nyomozati eredményeinkről az iskolát építő francia alapítványnak, akinek francia igazgatónője ezután telefonon hív minket. Igen hálás a Roussemie-vel kapcsolatos bizalmas információkért, cserébe pedig beavat minket az építkezési költségvetésükbe, amiből kiderül, az ő modern, földrengésbiztos iskolájuk ára négyzetméterenként úgy harmada annak, amit a mi alapítványunk költött a Roussemi-árvaházra.

Másrészt, további együttműködésre ösztönözve minket, találkozót szervez azzal a francia ügyvéddel, aki az iskola projekt jobbkezeként jelenleg is Jacmelben tartózkodik. Ez a kifogástalan, 41 éves francia fiatalember meg is érkezik, hóna alatt mindenféle tervrajzokkal, és rendkívül megnyerő modorban, részletesen előadja az iskolával kapcsolatos terveket, ezutám pedig meghív minket ebédelni szülei otthonába, ahová a környékünk egyik átlagos, meredek földútján lévő bozótos bejáraton keresztül jutottunk be. Átvágunk a lap-topokkal elárasztott lakáson és felmegyünk a hatalmas, fedett teraszra, ami egyúttal a konyha is, nagy képernyős tévével persze.

Nos, ez a 41 éves, kifogástalan, perifériás facialis paresise miatt kissé sátáni vigyorú, francia úriember nem igazán rejti véka alá, hogy ebben a pár száz házban itt a környéken mind az ő családja lakik. Ez amúgy már a dzsipjében ülve is gyanús számunkra (igaz ekkor még nem a szó keresztapai értelmében), ahogy mindenki nyújtogatja kezét egy pacsira. Egy alkalommal egyenesen a nagyapjával találkoztunk, aki egy útmenti karosszékben üldögélő 90 éves öregember, emberünk elbeszélése alapján -néhány évtizede- lottó főnyereményét a környék földjeinek megvásárlására költötte, szerződése erről azonban nem lévén, lényegében visszalopták tőle a földet és a rajta lévő házakat. "Ez egyszer mind az enyém volt, amerre látsz itt, és még azon is túl. Mind az enyém." - mondogatja évek óta, mi is csak ezt halljuk tőle.

A kifogástalan francia ügyvédnek, aki egészen 27 éves koráig élt Haitin, az együtt töltött néhány óra során fokozatosan átalakul beszédmódja a helyiek szájából jól ismert apokaliptikus-realizmusba, a nagypapával való találkozás után pedig egyenesen ott folytatja, ahol a földek elvesztek, mutogatja a hatalmas birtokot, mintha a jobbágyai laknának ott, hiába ez itt Haiti, az otthona, ahol minden földművesnél ott a macseta, ahol minden pap revolverrel jár. A haiti ember nem felejt, és szereti a vért, mert a szabadságát vér által nyerte el. A demokráciát is szereti a haiti ember, de még jobban szereti, ha rend van, és a gyilkosok megbűnhődnek, akárha ennek diktatúra is az ára, nem véletlenül mondta Aristid, a Duvallier-családot követő első demokratikus elnök, hogy a rendőrségre ne számítsatok, vessetek gumiabroncsot a bűnözők nyakába és gyújtsátok fel a hitvány gazembert. A haiti ember nem bízik senkiben, még saját apjában sem. A haiti ember egyedül a feleségében bízhat. A haiti ember ezért nem beszél saját dolgairól se barátnak, se idegennek. A haiti ember nem felejt, de a haiti ember mindig úgy él, mintha az utolsó óráját élné, úgy imádkozik, mintha ez lenne az utolsó imádsága, mert nem tudja, odaér-e a kapuhoz, ha felkel innen az asztaltól. A haiti ember ezért tartja be a Biblia törvényeit, mert tudja, hogy Isten dönt a holnapjáról és tudja, bármikor készen kell állnia számvetésre az Úr előtt. A haiti ember ezért nem öl, csak ha bosszút áll és nem lop, csak ha rákényszerül.

Kifogástalan haiti emberünk ezután elmondja, hogy Roussemie-nek befellegzett, holnap meglátogatja őt, és kiteszi a szűrét az iskola-projektből, elkeseríti, hogy ilyen aljas némberek is vannak, akik a gyerekeket saját gyarapodásukra használják fel. Ő nem fél a Roussemie-családtól, bár veszélyesek, de őt nem merik bántani. Jelzem neki, hogy azért minket talán igen. Hát igen, óvatosnak kell lenni - ért egyet. Ő persze bizalmasan kezeli az információkat, minket nem kever bele a dologba, ígéri, miután kissé ingerülten megkérem erre. Bánom már nagyon, hogy elfecsegtük a dolgokat - de ki gondolta, hogy egy francia alapítvány tetején is ott egy macsetás vadbarom, aki ugyanúgy csak arra vár, hogy leszüretelje a segélyeket, akárcsak a mi Roussemie-nk.

Másnap sietve áthívjuk a főnökasszonyt és igen engedékeny hangot ütünk meg vele: az eddigi ellenőrzések és a bürokratikus fegyelem növelése a Professzor közelgő látogatása miatt voltak szükségesek, most már minden készen áll arra, hogy a látogatás során a Professzor meggyőzhető legyen a további támogatásokról. Aztán péntekre virradóra kinyírják az egyik szomszédunkat, reggel a dolgozóink csak erről beszélnek. Felkeressük az ENSZ parancsnokot, aki annyit tud a dologról, hogy Port-au-Prince-i banditák voltak a tettesek, az áldozat pénzt vitt haza aznap a bankból, azt rabolták el. Hiába, közeleg a hétvége, a karnevál negyedik hétvégéje, az Igazi Állami Karnevál: mulatság péntek éjszakától szerda reggelig. Szerda szünnap.

Besötétedik, kint ülünk a kertben, szabad prédaként, lényegében világítunk a sötétben, mi, a gazdag fehérek. Úgy véljük, ezen a héten lezárultak nyomozásaink az árvaház ügyében, megértettük a helyzetet, és semmi kedvünk többet tudni a helyi ügyletekről. Ülünk a kertben és világos számunkra, hogy akármennyire szeretnénk, most nem érezzük komfortosan magunkat. És világos, hogy a karnevál helyi mulatság (jó keresztény nem is vesz részt rajta), nem fehérnek találták ki, semmi dolgunk itt a következő napokban. És ezidőtájt köztudottan felszaporodnak a bűntények is. Gyorsan meggyőzzük magunkat: ideje van egy utazásnak.

2012-02-17T23:01:00.002-05:00

Ezen a héten nem lesz bejegyzés, de aggodalomra semmi ok, egyszerűen elutazunk. Puszta szórakozásból. Ha nem jelentkeznénk, amiben ne reménykedjetek, akkor Cap Haitienben keressetek minket, az északi fővárosban.

Mocsár - 2012.02.05 - 10.

2012-02-13T13:29:00.000-05:00

Az eddigi hetek vagy izgalmasak, vagy felhőtlenek voltak, az elmúlt napokat azonban inkább a tanulságos jelzővel illetném.

Miután befutnak európai turnéjukról, Olnickékkal (az első héten minket fogadó orvos párral) annak rendje és módja szerint megnézzük az elő-karnevált, ami a múlt heti jelmezpróbához képest komolyabb műsorszám. A városban heves építkezés folyik, a házak elé magas fa-állványzatokat húznak fel, ahonnan majd leesik egy-két néző. Olnick egy flancosabb éttermet választ a főúton, aminek elrácsozott teraszáról karnyújtásnyi távolságból kiválóan megfigyelhető a végeláthatatlan sorban, reggeltől estig felvonuló, fejükön maszkot viselő, talpig beöltözött farsangi mutatványosok.

Természetesen kecskét eszünk, és az átlagosnál is fehérebbnek érzem magam, mialatt a helyi maffiával egy teraszon ebédelünk. Ezek a nagypapa-korú, mulatt férfiak -oldalukon fiatal fekete és félvér lányokkal- épp úgy néznek ki, mint a Buena Vista Social Club, csak nem szivaroznak, hanem rumot isznak. Időnként intenek a kapusnak, hogy beengedhetnek az utcáról egy személyt, akivel aztán hosszasan veregetik egymás vállát, amitől jól látszanak a napfényben csillogó, vaskos arany karkötők.

A felvonulás leginkább három okból érdekes. Egyrészt a jelmezek gyönyörűek: a részletesen kidolgozott, rikító színekkel kifestett papírmasé álarcok és a teljes testet elfedő hatalmas jelmezek szemet gyönyörködtetők. Másrészt a jelmezek sokfélesége az egészen elképesztő mennyiségű ötlettel megúnhatatlan, négy óra bámészkodás után már nem nehéz elképzelni, hogy még mindig jöhet meglepetés, pedig igen. Harmadrészt a felvonulás mint középkori színház szórakoztat.

A jelmezek csoportokban, hadrendben érkeznek. Mondjuk 8-10 véres pofájú, majdnem egyforma pokolfajzat érkezik, csattogtatható fa-szárnyakkal, akiket két hatalmas, rémísztő túlvilági szörny követ (az egyikük szájából gyermekláb lóg ki), majd újabb szörnyszülöttek, egy hatalmas pörgő hétfejű, néhány undormány ismét, és ez így megy hosszan. A jelmezek közt vannak, melyeket bármelyik modern horrofilm megirigyelhetne és vannak egészen tréfásak is, az őket mozgatók pedig hol rosszabbul, hol jobban próbálnak a jelmezüknek megfelelően viselkedni. Az ügyetlenebbek veszélyben vannak, mert néhány spicces fiatal ezeket megkergeti, esetleg megbotozza, az ilyen kegyetlenségeknek pedig a többi jelmezes együttes ellentámadása vet csak véget. Ilyenkor derül ki, hogy gyakran (mondjuk a "haiti állatvilága" tematikából) a tojásból kikelő csirke egy komoly boxolót rejt, vagy hogy "a politikai élet" tematikus csoportja teljesen be van rúgva, élen a parlamentnek öltözött négy sráccal. A legélethűbb alakítást egy bilincseit eltépő szökött rab (godzilla?) nyújtja, aki olyan elképesztő dührohamot produkál, hogy kishíján átmászik a rácsunkon is, néhány nézőt megver és végül a álrendőrök vezetik el.

A kecske elfogyasztása után magunk is szolíd rumozásba kezdünk, a sötétedést követően pedig, annak ellenére, hogy az étterem zárt részében található tévén az Egyesült Államok egyik legnagyobb horderejű éves eseménye, a Super Bowl kezdődik, a távozás mellett döntünk. Az amerikai foci döntőre amúgy senki nem kiváncsi, mi pedig, amíg a számlát várjuk, lenyűgözve figyeljük az utcán faltól-falig sűrűn vonuló, táncoló népet és azon gondolkodunk, hogyan jutunk el az autónkig, amivel hogyan fogunk elindulni.

Az ezután következő események láncolata a vasrács mögött az alábbiak szerint állt össze a fejemben: először egy sebesült érkezik motoron, a lába véres, körülötte többen nagyon háborognak. Ezután egy rendőrségi autó jelenik meg szétlőtt szélvédővel, erre kicsit zizegni kezd a tömeg, majd egy csapásra mindenki menekülésre fogja, ez már a kiérkező kommandósokat szállító busznak köszönhető. Az utca körülbelül fél perc alatt teljesen kiürül, a tömeg ezalatt megpróbál betörni az étterembe is, de az ajtónállónak valahogy sikerül lakatra zárnia a kaput, amiért ezúton fejezném ki hálámat. Ez eddig önmagában is elég rémísztő, körülbelül ekkor nézek körbe tüzetesebben, és látom, hogy a sokat megélt Buena Vista öregek már a földön hasalnak, és nem is hiába, mert ekkor lövések dörrennek, sikoltozás kezdődik és a teraszról mindenki a Super Bowl döntőt sugárzó tévé felé veszi az irányt, a szűkre szabott bejárati ajtón keresztül.

Végeredmény tekintetében jó hír, hogy bőven elfér mindenki a belső részben (a zűrzavar közepette a pincérnő megtalál a számlával is), és hogy néhányan érdeklődni kezdenek a tévében látható sportesemény iránt. Negyed óra múlva pedig már minden zajlik tovább, ahogy egy bekezdéssel ezelőtt, és mire ismét kimerészkedünk a teraszra, a fegyveres konfliktuskezelésnek nyoma sincs. Azért még kivárunk egy bő órát mielőtt haza indulunk.

Hétfőn bankba megyünk, ahol -más megoldás nem lévén- előkészítjük fedezetlen csekkel történő fizetésünket a Dél- és Közép Amerikai gyógyszerelosztó nagykereskedés számára.

Az árvaház ügyben is teszünk lépéseket, ennek kapcsán jó hír az elkövető Madame Roussemie -és a megelőző logiszta- számára, hogy úgy néz ki, a ránk váró építkezést képtelenség olcsóbban kihozni a Madame korábban adott, irreálisnak ítélt ajánlatánál. Bár máig is hihetetlenek a haiti építkezési tarifák, és persze fehér árakról beszélünk, az is valószínű, hogy az árvaházat sem tudtuk volna sokkal olcsóbban kihozni. Természetesen továbbra sincs okunk bízni a Madame-ban: kapzsi és hataloméhes magatartása, a további támogatók eltitkolása, és a rábizonyítot néhány sikkasztás mellett azonban folytatható a projekt hosszabb távon, igaz, a Roussemie asszonyságba egy kis nevelést muszáj lesz befektetni.

Ahogy azt magyar kapcsolatunk, a már felemlegetett port-au-prince-ben dolgozó biztonsági vezető, hat éves haiti tapasztalata alapján összefoglalta: az jó ötlet, hogy mi adjuk a fizetést az alkalmazottaknak és mi vesszük meg az élelmiszert, nem pedig készpénzt kap az árvaház vezetője, amivel gazdálkodhat, mert így, ha nem építenénk meg az általa követelt vasbeton mennyezetet, csak azt a szar kétezer dolláros palatetőt, nehezen tud majd kődobálással és fizikai fenyegetéssel egybekötött lázadást szítani a házunk előtt, mivel -és sírt is emiatt sokat a Madame- a főnök az, aki a fizetést adja. Ugyanakkor semmi nem lesz olcsóbb így, hiszen a Madame 30%-kal olcsóbban vesz egy zsák rizst mint mi (ez a számlán persze nem látszik), így mi csak abban dönthetünk, hogy az elkötött pénzünk a boltost, vagy a Madame-ot gyarapítsa.

Mi abból az okból döntöttünk a boltos mellett, hogy így -miután a számos, frissen felfedezett támogató által adott adományok összehangolása még csak gyermekcipőben jár- elkerülhetjük azt a helyzetet, hogy egy amerikai pénzen vett, az árvaháznak adományozott lisztezzsákot a Madame-tól megvásároljunk.

A Madame nagy biznisze amúgy az, hogy kiderült, az árvaházban üzemeltett iskola 150 tanulója -ezt persze tagadta elődtünk- tandíj ellenében részesül oktatásban. Az iskolán a Madame jól keres, ha tudná bővíteni az épületet egy második szinttel, úgy megduplázhatná a tanulók számát. Magyar kapcsolatunk szerint ez nagyon tipikus, a szokásos menetrend a következő: az első szint felépítése után, ha jól megy a bolt, megépítik az emeletet, ami után aztán, mivel a vasat kicsalták a betonból, az alsó szint összeomlik, többnyire maga alá temetve a gyermekek fejében felhalmozott tudást is.

Végeredményben tehát úgy néz ki, az építkezésre költött pénz többé-kevésbé reális (a lopás kisebb mértékű volt, mint feltételeztük), a trükk az, hogy az árvaház mint csali üzemel az adományozók számára, a befolyt pénzből valójában a magániskolájukat fejlesztjük. A másik bevételi forrásuk az adományok kettős könyvelése, lenyelése.

A Madame-nak tehát fő a feje a directrisse miatt, mivel Hadjira egyrészt beszűntette a készpénz folyósítását, másrészt ellenzi a második szint felépítését. Ez utóbbira legfőbb oka, hogy egy francia szervezet már megkezdte egy -a Madame által kikönyörgött- iskola építését, de a gyermekek megsegítésére létrejött alapítvány annyira belelkesült, hogy egy önálló -földrengésbiztos- épület felépítésébe fogtak egy maguk által vásárolt telken. Emiatt fő igazán a feje a Madame-nak, hiszen a francia tervek szerint az iskola ingyenes lesz.

Hülye egy helyzet, mert a legjobb az lenne, ha egy helyiek által működtetett iskola tartana fenn egy árvaházat. Az egymás ellen kijátszott segélyszervezetek azonban olyan helyzetet hoztak létre, hogy a kapzsi szörnyeteggé ért Madame-nak semmi motivációja nem lesz árvaházat üzemeltetni olyan adományokból, amikből csak keveset lophat el, a franciák által épített iskola pedig épp anyi ideig fog üzemelni, amíg valakinek érdekében áll a francia Eurót a világ végére pumpálni.

Kedden végül másodszorra is, ezúttal hajnali napsütésben, átkelünk a Jacmelt Port-au-Princ-től elválasztó hegyvonulaton, ami egy negyven kilométeres útszakasz, mely az óvatosan vezető Olnick és nagyszerű dzsippje ellenére is vérfagyasztó, kétórás út. És gyönyörű.

A tájat úgy kell elképzelni, mint a Jurassic Park díszletét: hatalmas lapulevelek, váratlan mélybe szakadó szirtek, sötétzöld, nedves erdő. Az irreálisan meredek hegyoldalakban teljesen természetidegenül legelésző, aprónak tetsző tehenek (nyilván valaki oda tette őket a dinoszauruszok eledeléül), akik látható módon egy tapodtat sem tudnak önállóan elmozdulni aktuális helyükről.

Az út 10%-os, meredek hajtűkanyarok sorozata, szélessége egy kétsávos pesti útnak felel meg, az út szélén pedig egyenruhás iskolás gyerekek és fejükön tárgyakat szállító asszonyok, valamint talicskás férfiak hada nehezíti a forgalomban való közlekedést, mely forgalom fél percenként felbukkanó dzsippekből, tülkölő kamionokból és száguldó tap-tapokból áll. Volt néhány pillanat, amikor életünk a szó-szoros értelmében Olnick kezében volt. Én pedig örültem, hogy nem a saját kezemben van.

Port-au-Prince-t legnagyobbrészt az autó belteréből látjuk. Ha nem tudnánk, hogy 2 éve földrengés pusztított itt, az első pillantásra úgy tűnne, egy hatalmas építkezésen vagyunk. Az valóság azonban az, hogy a földön lévő, a fél várost beborító törmelék és por még a romok maradványa. A sátor- és bódétenger pedig, mely hasonlóan kiábrándító törmelékhalmokon foglal helyet, nem munkások számára felállított tábor. A városközpontban lévő hatalmas, összedőlt katedrális keltette apokaliptikus érzés nyújt rövid bepillantást, micsoda szörnyű dolgok is történhettek itt.

Vannak azért rendben lévő részei is a városnak, Port-au-Prince rózsadombján felépített, földrengésbiztos épületek például közen teljesen átvészelték a katasztrófát. A nemlézető középosztály helyét betöltő, az átlagnál jobb üzleti érzékkel megáldott, de a gyilkosságoktól nagyobbrészt visszariadó, tehetősebb réteg is Jacmelhez hasonló, lakható területekkel gyarapítják a várost, néhány üzlet és áruház pedig simán megállná a helyét a Corvin Áruház utódjaként.

Tömegközlekedés (a túlzsúfolt tap-tapokat leszámítva) természetesen nincs, informátorunk szerint pedig jog és törvény csak nyomokban, inkább az adott városrészt jellemző szokásjog szerint.
Nem sokat értünk meg tehát Port-au-Prince-ből, de annyi világos, hogy annak ellenére, hogy sok millió ember zsúfolódik össze aránylag kis helyen, hogy hatalmas árumennyiség érkezik és halad át itt naponta, városnak a klasszikus fogalmak szerint nehezen nevezhető ez a szétfolyó, hol egy legelőre, hol egy gigantikus benzinkútra, hol egy raktárnegyedre, néhol pedig pedig Miamira emlékeztető település.

A gyógyszerbevásárlás gördülékenyen megy, hatalmas raktárakban számoljuk az ezerszámra vásárolt kapszulákat, izzadunk az órás várakozások alatt és sikeresen fizetünk a csekkünkkel. Hazafelé el-elalszunk, Olnick állja a sarat és visszavezeti a kocsit a kertünkbe.

Szerdán az első orvosi kudarcomat könyvelhetem el: képtelen vagyok kiszedni egy kisgyerek orrából valami kemény, zöld, mélybe zuhant tárgyat, amit ugyan többször megragadok kampós fegyveremmel, de az orrterpesszel kitágított orrlyukát a gyermek minduntalan félrerántja, hiába rögzíti négy kemény fekete munkáskéz az üvöltő gyereket, hiába alszik el azután a szerencsétlen. Az anya annyira nem bírja nézni, majd hallgatni az eseményeket, hogy bő fél órás küzdelem után bejelenti, nem maradnak tovább, szemészhez viszik a gyereket.

A hét második fele aztán gyorsan telik, mivel megbetegszem. Orvosi feladataimat ellátom, de sokat alszom. A hét vége felé hatalmas esőzések kezdődnek és a venezuelai benzinszállítmányok elakadása miatt elfogy a gázolaj a haiti kutakból, sőt a generátorunkból is kilopásra kerül. Az internet akadozik, az elektromos rendszerünk zárlatos lesz, áram nélkül maradunk. Maxon eltűnik. Ráadásul nyakunkon a karnevál, öt fős vendégseregünk Port-au-Prince-ből pedig hamarosan megérkezik.

PS: Mire e sorokat elküldöm, természetesen helyreállt a rend: megérkezett a benzin a városba, megkerült Maxon, aki helyreállította az áramot, fedeztük a csekket, ismét jó egészségnek örvendek és a hétvégi vendégség és karnevál is nagyobb bonyodalmak nélkül lezajlott. De erről majd a következő alkalommal.

Közéleti - 2011.01.28 - 02.04.

2012-02-04T13:26:00.003-05:00

A negyedik szombatunkat a küldetését befejező, búcsúzkodó Kosele kapitány látogatása teszi emlékezetessé, nem csak az extrém finom és extrém csípős marha-curryvel, hanem amikor felemlegetem neki ígéretét, szakácsot hívat otthonunkba, aki hozott alapanyagból és felszereléssel (gumikesztyűben) rotit készít a szemünk láttára. Ez jó hír az otthoniak számára is...

Vasárnap korán bemegyünk a városba, ahol már javában folyik a készülődés a karneválra. A brazil karneválhoz hasonlóan az itteni is versenyszellemű, de itt nem az erotikus táncot, hanem a jelmezeket zsűrizik. A város kerületenként állít 100-150 fős csapatot, akik felvonulnak az utcákon, kisbuszra szerelt hangszórók kíséretében. Gyerekkoromat nem kísérti harsány-szürreális cirkuszi élmény, de úgy érzem a mai napon mindent bepótoltam.

Egyes történelmi érdeklődést mutató pszichiáterek szerint a középkori ember személyisége a mai társadalomban kirívó lenne. A háborúk, a járványok és a rossz higiéniás körülmények miatti alacsony várható élettartam, az ivóvíz általános hiánya miatt a víz helyett fogyasztott nagy mennyiségű (kis alkoholtartalmú) bor, valamint a szabadidő köznépi mulatságokkal és szerencsejátékkal való eltöltése olyan személyiségjegyeket nagyított fel, hogy egy középkori átlag fiatalember még a mai Budapesten is gyorsan elmeorvos kezei közé kerülne, aki borderline személyiségzavart diagnosztizálna nála.

Vasárnap délelőtt nem tudtam eldönteni, hogy én bolondultam meg, vagy egy egész város. Nyilván ez utóbbit nehéz elhinni, mindenesetre máig gyanítom, hogy ez történt, mert mellettem Hadjira is hol tátott szájjal pislogott, hol harsány hahotára fakadt, hol odébbugrott amikor egy kétméteres szörny kergetett egy félmeztelen, izmos négert, hol pedig bömbölő kisgyerekeket vígasztalt. Az időközben csatlakozó Patrice (biztonsági őr, vérnyomásmérő szakember és kertész) szerint mulatságnak jelenleg nyoma sincs, ez csak a jelmezpróba. Az illegális szerencsejátékon bár nyertem, nem fizettek ki, igaz, ezt nem is igazán vártam el.

Mindenesetre ilyen jól már régen szórakoztam.

A "jelmezpróba" után a strandra megyünk, ahol sikerül olyan ételhez hozzájutnunk, ami nem babos rizsből, sült csirkéből és sült banánból áll, ellenben egy méretes, ismeretlen márkájú, igen finom tengeri halat tartalmaz. Nem tudom, mi lesz itt velünk, ha Kosele kapitány utódja nem folytatja takarmányozásunkat.

Ezután jönnek ismét a hétköznapok: malária, hastífusz, női nyavaják, egy két véres gyerkőc, hasmenések, egy hatalmas lép, egy hatalmas here, kikandikáló végbélrák, bélférgesség, tüszős mandulák, különös és első pillantásra gusztustalan bőrelfajulások... napi 40 beteggel elbírok, ennél több nem is jön egy nap.

Két napi munkával átrendezem a rendelőmet, most minden kézre áll egy nővér nélküli, koraesti beavatkozásra. Feltúrom a raktárat és használhatóvá teszem a fektetőt is, ahol még perfúzor is üzemel e pillanatban. Kifogyunk viszont néhány gyógyszerből, úgyhogy esedékes egy port-au-princi gyógyszertár-látogatás is. A morfin készlet, a szülők és kollegák megnyutatása végett jelentem, hogy jelenleg is hiánytalan és szülés-levezetésben sem volt részem.

Hadjira folytatja nyomozásait, melynek eredményét megosztjuk professzorunkkal is: a lényeg, hogy nem csak a felső osztály részesül az adományok és segélyek ellopásának lehetőségéből, de madámunk is szépen ügyeskedett az építkezés árának felsrófolásával majd ellopásával, a segélyek elsikkasztásával, több humanitárius szervezettől ugyanazon célra felvett pénzekkel... Gyönyörű színház ez, aminek ismét hiányzik a teteje itt-ott, hogy még meghatóbb legyen a húsz kisgyerek. És annyira hülyék, hogy még el is szólják magukat néha, például, hogy Párizsba készülnek, bár ehhez hasonlót láttunk már a magyar politikában. És olyat is, hogy amikor az ember szembesíti őket a tényekkel, miszerint amit csinálnak az bűncselekmény, szemük sem rebben, csak folytatják, "mi ezt szívünk minden szeretetével csináljuk a nélkülözések közepette, hogy az árváknak jobb sorsuk legyen". Reménytelen.

Inkább belemerülök a Le Matin című hetilapba, ami, a többihez hasonlóan erősen kormánypárti újság, Minden bizonnyal érdemesebb az angol nyelvű lapokat figyelni, erre azonban egyelőre nem sok energiám maradt. A miniszterelnök Martelly jelenleg is nagy népszerűségnek örvend, elsősorban bárzongoristaként elért- és könnyűzenei sikereinek kapcsán. A városi legenda szerint zenészként (de már a hatalom birtokában) felpofozott egy rendőrt, amiért az megpróbált véget vetni koncertjének csendháborítás miatt. Ő amúgy az első olyan demokratikusan megválasztott elnök Haitin, aki egy demokratikusan megválasztott elnököt vált, ezért aztán ez elmúlt több évszázados diktatorikus hagyományok nem is vesztek ki teljesen belőle, jelenleg épp paramilitáris magánhadseregét építgeti.

A politika rovatban kampánnyal felérő ígéretáradat olvasható a szegénység és az éhínség felszámolására, az áramellátás javítására, majd több hasábon vádolják az ENSZ hadsereget haiti kislányok megrontásával. Arról egy szó sem esik, ami a nemzetközi sajtót leginkább felháborítja, hogy a tavaly visszatért Baby Doc-ot úgy tűnik meg sem fogják vádolni emberiség elleni bűncselekménnyel, noha 15 évig tartó diktátori munkakörét szabad stílusban és meglehetősen véresen töltötte be.

A külpolitika e héten Jamaicával foglalkozik, akik szeretnének elszakadni az anyakirálynőtől, de ezt nyilván maguk sem gondolják komolyan. A gazdaság rovatban a mikrohitelek jelen helyzetéről tudósít az újság, ami úgy tűnik, szintén igen eredményesen működik. A publicisztika és az irodalom rovat megértésére nem is tettem kísérletet, ellenben a melléklet, mely a haiti útviszonyokkal és járműparkkal foglalkozik nem szépít sokat, igaz, a helyzet világos és letagadhatatlan - és persze mindenről a földrengés tehet. A sport rovat beszámol az olimpiára nem kijutott atlétákról és a női focicsapat kudarcáról, valamint hosszan foglalkozik a Barcelona - Real Madrid mérkőzéssel.

Szerdán (backgammon helyett) elmegyünk kecskét enni, ami itt a lazacnak megfelelő finomság. Az omlós húst sok zöldséggel, sült banánnal és csak kevés rizzsel szolgálják fel (bab nélkül!), vacsora után rendkívül elégedetten böfögök a 10 méterre elterülő Karib Tenger irányába. Majd Ezekiel fut be, akit megvendégelünk egy sörre. Port-au-Prince-ről kérdezzük, azt mondja, egyedül nem fél, de velünk nagyon félne, mert őt kinyírnák, mielőtt minket elrabolnának. Az emberrablást amúgy a brazilok találták fel, most pedig leginkább a rendőrök és maffia űzi itt, a maffiózót pedig úgy lehet messziről megismerni, hogy bibliával jár. Port-au-Prince rettenetes város, de van benne egy Auchan árhuház, ami olyan fényes belül, hogy nem lehet kilátni az ablakán, mindent a világon kapni ott és ötvenszer akkora, mint a Philippe's Stores Jacmelben (a Philippe's egy kb. 50 négyzetméteres boltocska). Jacmel a béke szigete Haitin, itt nincs is bűnözés, a fehér ember is szabadon járhat-kelhet, ha pedig valaki lop, hát annak adja az isten, hogy a rendőrség időben kiérjen, mert ha nem, akkor a bűnöst a becsületes haiti nép meglincseli. Ez úgy történik, hogy mindenki előrohan a házából egy erre a célra tartott kaucsuk abronccsal és ezzel foglyul ejtik a galád bűnözőt, akit aztán felgyújtanak. Ha égett emberszagot érzünk, akkor az ilyen lincselés miatt van... Hogy én?? Dehogy lincseltem, mélységesen elítélem ezt a barbár módszert, az ilyenek miatt van aztán, hogy két évig nem esik az eső. Ezek után -tényleg csak egy sört ivott- még kiderült róla, hogy az USÁ-t az ördögtől való országnak tartja, Martelly-t, aki lényegében Floridában él, azonban szereti, mert laza arc, igaz, politikáról az önkényuralmi beidegződések miatt csak suttogva beszél...

Határozó: Anyagiak

2012-01-30T07:11:00.002-05:00

Pénz

A haitiek Haiti Gourde-dal fizetnek (HTG). A HTG-t a zsebükben hordják, elképesztő koszos és szakadt gombóccá összegyűrt formában. Olyannyira koszosak ezek a bankók, hogy alig látszik a szám rajtuk és a színük sem nyújt komolyabb lehetőséget a tájékozódásra. A monopoly-szerű játékokhoz hasonlóan létezik a való életben igen szokatlan 25-ös és 250-es címlet. Egy HTG 100 santim (cent), melyből egyedül 50 szantimost vernek.

Amikor fizetésre kerül a sor, az árat Haiti Dollárban (HTD) adják meg, mely fizetőeszköz nem létezik, és soha nem is létezett. 5 HTG = 1 HTD. Sok teteje nincs, de jól hangzik, és ha egy sápadtarcú netalán USD-ral fizet, nem esnek kétségbe, az amerikai fizetőeszközt gond nélkül elfogadják.

1 Eurora 50 HTG-t számolunk.

Árak

Sem árcédulával, sem számlával nem találkozik az ember, az árak alkudozás útján kerülnek megállapításra. Ez többnyire rövid, nem túl teátrális művelet. Nekünk fehéreknek minden kétszer annyi, mint a feketéknek, ezen az sem segít sokat, ha helyi erők segítségével vásárolunk. Harmadik világhoz képest nem olcsó hely.

Néhány példa (HTG-ban)

Egy doboz Marlboro: 110
Egy doboz Comme il faut (helyi, egészen jó cigeretta): 50
175 ml. három csillagos Barbancourt (hírös, haiti rum, 43%): 50
Prestige: 30 boltban, 50 strandon (kis üveges helyi lager sör, 5,3%)
5 gallon víz: 35 (1 gallon = 3,8 liter)
1 liter benzin: 43
1 szelet Mars csokoládé: 40
hámozott cukornád (15 cm): 5
mototaxi a városba: 20 (fejenként)
tap-tap (emberszállító fedett platós jármű) Port-au-Prince-be: 300
póló: 150
farmer nadrág: 750
vacsora: 125 (babos rizs, sült csirke, sült banán)
egy levél tetszőleges antibiotikum (piacon): 150
tetanus oltás (gyógyszertárban): 100
rtg-felvétel: 500 (hivatalos ár)
betegszállítás hajóval: 500
szappan: 10
1 oldal fénymásolása: 1
1 oldal nyomtatása: 5
1 db élő szamár: 15000
1 db használt robogó: 70000
bevásárlás a piacon 12 főre (eredmény: babos rizs, sült csirke, sült banán, cékla saláta, krumpli saláta, csiliszósz): 1100
fizetés (takarító): 3-5000
fizetés (diplomás): 8-12000

Sunday-precarnaval in Jacmel

2012-01-29T21:21:00.001-05:00

At least the 4 week-ends before the official date, in Jacmel, it is PRE-CARNAVAL.

In Haiti there is one official carnaval and in Jacmel there are two :
the one of the Republic (next week-end) and the one of Jacmel(the week-end after).

Soon, we will upload some pictures, here is a video of the sunday morning.

End of the 3d week

2012-01-28T20:30:00.001-05:00

If there are pictures of the week, it would that one :
Tuesday as I visited the hospital to check if everything was ok, in the consultation room I found my husband carrying (yes, carrying !) in his two white hands a huge black pillow-like something. It looked soft and tender, and black and full with love, motherness and probably milk. The lady, at the other side of the breast was wincing at every gesture.

The other picture : the office became a spider's home.
Sunday night, i found one wandering on the same colored floor, hardly could recognize it. When i ran away, she also did.
Next monday, she was just next to my head when I opened the door. Maxon saved me.
Thursday, one again was there just on the wall next to the desk. Maxon again...
Same day, she came back, a bit closer. That time, philippe saved me and put her on the babana tree.
Today, 5 minutes ago and 80 cm far from the feet, one appeared. Tamashh rescued that time !

Jacmel egynegyed - 2012.01.21 - 27.

2012-01-28T16:32:00.000-05:00

A harmadik hétvégénk a team-building jegyében telik. Szombaton Ezekiellel és a Land Roverrel elhajtunk Mme Desamour-ért a kórházkert templomához, Mme rövid várakozást követően végez is a kóruspróbával és üdén beugrik a dzsip rakterébe. Négyesben közelítjük meg a piacot, parkolóhelyet találni ilyenkor sok hasonlóságot mutat a hétköznap délutáni pesti belvárosból ismert gyakorlattal, végeredmény tekintetében azonban sajátos megoldást választunk és végül egy szemétdomb tetején állunk meg.

A 12 főre történő bevásárlás hosszadalmas és kimerítő feladat, minden egyes áruért közelharcot kell folytatni: a hosszas keresgélés a jó minőségű áru után, az alapos minőségellenőrzés, egy kevés alkudozás, majd az áru egyenkénti kiválogatása kezdetben szórakoztató, egy óra elteltével azonban a rengeteg ember, a fülledt levegő, a keveredő szagok, a sok légy és a szemét a földön egyre inkább rányomja bélyegét a hangulatunkra. Azonban fegyelmezettek vagyunk, és nem kérdezzük meg, mikor lesz már vége, sőt, egyikünk sem ájul el. Harminc kiló áruval indulunk haza, a kocsi alatti szemétdomb most egyáltalán nem büdös, az eddig agyrázkódást okozó dzsip mintha aszfalton gurulna...

Vasárnap délelőtt szállingózni kezdenek a résztvevők. A főszakács a takarítónőnk és Mme Desamour koprodukcióban, segédjük pedig Ezekiel felesége. Maxon sehol, állítólag a tegnap érkezett Baltic Sea nevű teherszállító hajón szerel valamit, más hírek szerint rumozik a kapitánnyal. A kérésünkre előállított autentikus meglepetés ebéd az alábbiakból áll: sült csirke, sült banán, babos rizs, céklasaláta és gyümölcssaláta, csili szósz. A fogások többrekeszes műanyag tányérokra kerülnek kiporciózva, ezzel indulunk neki a tengerpartnak, kilencen zsúfolódunk össze a dzsipben.

A strandon, miután szabályosan megrabolnak minket parkolási díj gyanánt (egyszerűen nem adják oda a visszajárót a bejáratnál, vigyorogva mutatják, hogy már bezárták a dobozt, amibe a bankjegy került), heves viták kezdődnek a strand kiválasztott bárjának személyzetével, de végül összetolhatjuk a műanyag asztalokat és elfogaszthatjuk hozott ételeinket. Sör, üdítő és rumfogyasztás indul meg, az ebéd pokolian finom, az asztalnál pedig időről-időre hatalmas ricsajt csapnak a gólyalábas, riasztó maszkokba bújt kamaszfiúk, ami egészen addig tart, amíg nem kapnak pénzt, sőt utána sem könnyű őket elkergetni.

Az ételek felfalása igen rövid időn belül megtörténik, majd kisebb csoportok alakulnak ki és a semmiből rokonok és barátok is megjelennek, akik szintén részesülnek az ételből. Minket megtalál Kosele kapitány, akihez -és a hétvégén nála vendégeskedő a Port-au-Prince-i, szintén Sri Lankából importált ENSZ kapitányhoz, Anuhoz- később csatlakozunk is. Anu jacmeli kollegájánál lényegesen szórakoztatóbb alaknak bizonyul. Mialatt társaságukban néhány újabb sört és egy igazán ízletes haltálat teszünk magunkévá, Anu színházi előadással felérő bemutatót tart, hogyan kell a helyi mozgó árusokkal és a kunyeráló gyerekhaddal bánni, mi pedig, mivel folyamatosan indokolja saját gesztusainak okait és kommentálja az erre adott reakciókat, igen jól szórakozunk. Azt mondja, ő ezt az ENSZ felkészítő tanfolyamán tanulta, de én sokkal inkább azt gondolom, hogy sri lankai piacokon tett szert a gyakorlatra. Anu ismeretei az európai kulturát illetően meglepően sokrétűek, nem is a gyalogsági, hanem a kommunikációs osztagnál dolgozik.

Mindenkit egyenként hazaviszünk a dzsippel, új városrészekben járunk, közösen pisilünk egy leomlott ház falára a főút mentén, nagy az ölelkezés a búcsúzáskor. Csak Mme Loulouse nem jött el.

Hétfőn azonban időben érkezik és szembeötlő a változás: magától ugrik, ha kötözni kell, egyszer-egyszer vész össze csak beteggel, ilyenkor pedig elég összehúznom a szemöldökömet. A betegellátás ettől jelentősen felgyorsul, sejtésem, hogy a percekig tartó beszélgetések közte és a beteg között teljesen felesleges viták voltak, beigazolódik. A franciám napról-napra javul, a hét végére már azt hiszik, jól beszélek, ezért ismét nem értek semmit a felém intézett mondatokból. Loulouse hangulata, miután vicces franciámmal elárulom neki, hogy sokkal csinosabb ha mosolyog, jelentősen javul, és a hét közepére már közel folyamatosan mosolyog.

További tiszteletet vívok ki azzal a számomra is meglepő ténnyel, hogy nagyon szépen és biztos kézzel varrok, valamint hogy szívesen infundálok kiszáradt betegeket. Magam előtt pedig azzal vívom ki a tiszteletemet, hogy látom a dobhártyát az otoszkóppal, hogy jó barátságba kerülök az antibiotikumokkal és hogy gyógyítóként villoghatok puszta féreghajtó alkalmazásával.

Ami nem jó, hogy a betegek későbbi sorsát nehéz követni, hiába hívom vissza őket kontrollra, alig jönnek, a Port-au-Prince-be került betegekről pedig egyelőre még nem hallottam híreket. Máskülönben rohamosan fogynak a gyógyszerek, egyre sürgetőbb a port-au-prince-i nagybevásárlás, ami izgalmas túrának ígérkezik, különösen hogy a Land Rover nem alkalmas az útra.

A személyzetünkkel kialakított pillanatnyi egyensúly (melyben beleértendő Maxon eltiltása az önálló benzinvásárlástól is) és az időközben hadtáposunkká vált Kosele kapitány jóvoltából napi szinten juttatott indiai fogások mellett Hadjira figyelme az árvaház felé fordult. Az apró, igen gyenge tervezésű és kivitelezésű árvaházat elődünk építtette fel, irreálisan hatalmas pénzből (21.000 USD), és a szervezet jelenleg is komolyabb havi összeget juttat számukra annak fenntartására, mellyel egy személyben Mme Roussemie gazdálkodik. Hadjira nyomozása (korábbi számlák tanulmányozása, más, kapcsolódó segélyszervezetekkel való kapcsolatfelvétel, váratlan terepszemlék, nem utolsó sorban pedig Mme Roussemie újabb tervei és rapid testsúlynövekedése) erős gyanút ébresztettek bennünk, hogy az alapítvány egy ideje egy komolyabb sikkasztási bűncselekményt támogat. Erről, tekintve, hogy a nyomozás folyamatban van, bővebbet nem írhatok, de esti társasjátékaink közé tartozik az ügy puzzle-darabjainak kirakosgatása. Az átvilágítást és a pénzügyek centralizálását mindenesetre megkezdtük.

A képet tovább rontja Mme Roussemie férje, a szenteskedő Jozef, akinél tudálékosabb, körülményesebb alakot csak keveset hordott hátán a föld. Pechemre pont ő tud angolul. Jelenleg egyetemi szinten teológiát és haiti szinten autóvezetést tanul. A vudu vallásról semmilyen információt nem lehet kiszedni belőle, mivel elítéli a vudu vallást.

Pénteken korán végeztünk, délután egykor leszedjük az utolsó hányóst is az infúzióról, rettegve végignézzük, ahogy egy Maxon által kerített faszi felrohan egy, a kertünkben álló 20 méter magas pálmafára és lerúgdossa a kókuszdiókat, amit Maxon idelent megmacsetázik. Kókusz és kakaóbabból főzött forró csoki fogyasztását követően (melyek minőségén Maxon szerint van mit javítani egy kis rummal) Hadjirával bemegyünk a városba és segítség nélkül vásárolunk egy ruhát a piacon, 50%-ot alkudva. Erről beszámolva Maxonnak kiröhög minket.

Bentmaradunk sötétedés után is és megismerkedünk egy angolul beszélő huszonéves sráccal, Pierre-rel, aki amúgy a szomszédunk, így régóta tanulmányoz minket. Mint kiderül, ő az, aki a kerítésnél haiti szivart akart eladni nekem, igen nyomott áron. Most inkább marijuanával próbálkozik, de végül a sörözés mellett döntünk egy talponállóban (kis bolt, ami előtt néhányan lebzselnek az utcán). Pierre édesanyja meghalt a szülés után, apja vudu pap volt, akit Pierre 14 évesen veszített el. Az apa új felesége két év után adta ki az útját a kis Pierre-nek, hogy aztán jóra forduljanak a dolgok és egy amerikai ENSZ tiszt felkarolja őt. Pierre ennek köszönhetően kiválóan beszél angolul (valamint dominikai munkái kapcsán spanyolul is és még a franciát is bírja), saját háza van és jelenleg is az amerikai ENSZ-nek tolmácskodik, igaz, gyámolítója már nincs a szigeten.

A talponállónál megelenik Maxon is, az ő és Pierre társaságában egy üres diszkóban végződik az este, cserében sok a lézerfény, és dobhártyaszaggatóan hangos a zene. Kicsit korai időpontban, de kapatosan érkezünk, táncórát veszünk négus barátainktól, én csárdással rukkolok elő nagy örömükre. Langyos szél símogatja arcunkat hazafelé a motoron, nagy a nyüzsgés, sülnek a barbecue-szeletek, lebzselnek, veszekednek, eladnak, motoroznak, esznek, fociznak, hajat vágnak, szállítanak, dudálnak körülöttünk.

Épp három hete vagyunk itt, ennyi kellett, hogy otthon legyünk.

2012-01-27T13:12:00.002-05:00

Dear friends and family,

Even there is a lot to say about, only photos and videos can tell so well that everything is very good ! Very sorry not to write day after posts of the blog.

The (european) music and films are irrealistic here and we don.t listen nor watch it to much.
Only the haitian disco nextdoor and the movie of everyday life for the moment.

Nights are 15°C less than during the day, we put movies which plays 30 minutes and then we heavily fall asleep at 9.30pm under the kingdom that makes the mosquitoe net.

We love your letters and comments. And are very hungry of them.

I let Tamas to tell the rest...

New vidéo

2012-01-25T20:55:00.001-05:00

...driving Jacmel, here
( recognize the timing for the film klub !!! ;-) )

Az igazgatás bonyodalmai - 2012.01.16 - 20.

2012-01-24T18:22:00.000-05:00

A második munkahéten lép színre Madame Loulouse, a nővér, akivel hétköznapjaim jelentős részét töltöm. Sajnálatos módon Mme Loulouse nem szereti a munkáját, idegesítik a betegek, igen türelmetlen és ingerlékeny alkat. Praktikusan ez úgy néz ki, hogy bejön a beteg, kezében a dossziéval és a sorszámával, zavarban van, valószínűleg még sosem járt orvosnál, legszebb ruháját ölti fel ez alkalomból és jó eséllyel még nem látott kilincset. Madame Loulose három dolgot vár el tőlük: csukják be maguk mögött az ajtót, adják oda neki a számot, nekem pedig a dossziét. Ez persze sosem sikerül, ezért Mme Loulouse azonnal leteremti őket, ami vagy megszeppenéshez, vagy veszekedéshez vezet.

Szerdára Hadjira már alig fordít, Loulouse-zal jól megértetem magam orvosnyelven, a beteggel pedig a szükséges szinten kreol-franciául, ezért elengedem tolmácsomat. Titokban abban bízom, ettől jobb lesz Loulouse hangulata is, de sajnos a helyzet jottányit sem javul, sőt, a kommunikációs problémák és a lelkesedésem láttán a hét második felére egészen elszemtelenedik: késve jár be, nem fordít rendesen, nem segít a sebellátásban és egyre gorombább a betegekkel. Pénteken aztán berendelem az irodába és kikérdezem, mi a baj, miért nem szeret dolgozni, mire somolyogni kezd, mint egy kisiskolás. Egészen megesik rajta a szívem, de azért jelzem neki szomorú tapasztalataimat és egyelőre megelégszem azzal az ijedtséggel, amit viselkedésének összefoglalása okoz számára.

Hadjira ezalatt a legkülönbözőbb dolgok beszerzésével (papírok, füzetek, matricák, fénymásolás, nyomtatás, gyógyszer...), logisztikai feladatok megoldásával (regisztrációs rendszer módosítása, benzinszállítás, betegek kórházba juttatása), könyveléssel és elsősorban kilenc alkalmazottjával küzd. Délutánonként a Mme Directrisse ez utóbbi legszórakoztatóbb játékába konzultánsi szerepkörben magam is belefolyok.
Az első hét nagyjából azzal telik, hogy miután Hadjira kijön a kórházból, alkalmazottai egyesével megrohamozzák: bónuszt, később előleget követelnek tőle, hivatkozva jogosultságra, családi nehézségekre és végveszélyre. Annuska, az előző directrisse, alaposan kiképezte Hadjirát, így sikerrel veri vissza a támadásokat.

Megismerkedünk továbbá Mme Roussemie-vel, az árvaház vezetőjével. A sokgyermekes családanya úgy tíz éve kezdett felkarolni árva gyerekeket, tavaly ismerkedett meg vele Annuska, aki beleszeretett a történetbe és a Mme karizmatikus jellemébe, majd pénzt szerzett az alapítványtól egy fedett árvaház felépítésére, melynek el is készült az első szintje. Nagyon úgy néz ki, hogy Mme Roussemie az építkezésből alaposan megszedte magát, fel is hízott és Hadjirának a tervezett emeleti rész terveihez benyújtott irreális árajánlata pedig arról tanúskodik, hogy még nem elégedett.

Az árvaház 20 gyereknek nyújt otthont és 150 gyereket taníttat ingyen, vagy jelképes összegért az utcán kóborlás alternatívájaként. Ha valaminek van értelme, nyilván ez az, a kormánynak folyósított segélyek ugyanis nyomtalanul tűnnek el a felső tízezer pénztárcájában. Hadjira egyik fő projektje tehát kiegyezni a mind mohóbbá és álszentebbé váló Mme Roussemie-vel.

A másik öröklött ügy az import Toyota mentőautó kérdése, melynek az előző érában -nem teljesen tisztázott körülmények között- felrobbant a motorja. Állítólag nagyon. A történet legautentikusabb ismerője egy Port-au-Prince-ben dolgozó magyar, aki történetesen Haiti legnagyobb távközlési cégének, a Digicelnek szolgáltató őrző-védő cég vezetője. Kalandos módon az ő garázsukba került a kocsi, miután a motor helyreállítási költségei meghaladták az anyagi lehetőségek és a racionalitás határait. Szóba jön egy használt motor beszerzése és beszereltetése, valamint a mentő eladása, esetleg a kettő kombinációja. Egyik sem könnyű feladat, különösen Jacmelből.

Az állandó igazgatási munka csemegéje az alkalmazottak kordában tartása. Aki volt már a harmadik világban, az tudja miről van szó. Mi vagyunk a gazdag fehérek, akik passzióból sóherek, ők a szegény feketék, akiknek állandóan fülig ér a szájuk és bűbájosan kedvesek. Folyton kérnek valamit, amire nemet kell mondani, amitől egyre sóherebbnek érzi magát az ember, ők viszont egyáltalán nem bántódnak meg, és egyáltalán nem adják fel a dolgot.

Az alapfelállás itt a következő. Írástudó embereinknek majdnem két éve igen kényelmes és kellemes hangulatú munkahelyet biztosít az alapítvány, iskolázottságuknak megfelelő, még inkább jobb fizetésért egy olyan országban, ahol amúgy iskolázottságuknak megfelelő munkahelyet szinte képtelenség volna találniuk. Van továbbá egy főnökük, aki hónapról-hónapra zsebből kiperkálja fizetésük háromszorosát benzinre, rászorulóknak állja a külsős vizsgálatokat és műtéteket, egy családi árvaháznak épületet húz fel, majd komolyabb havi apanázst juttat számukra, mentőautót szállíttat Európából a telepre... Tényleg nehéz lehet belátni, hogy a fizetésükön túl valahogy ne lehetne még több pénzhez jutniuk. Főleg, ha minden negyedév friss, ropogós Mme Directrisse-szel kedveskedik nekik.

Valamennyi directrisse akár egy új kormány: az alkalmazottaink számára lehetőség a pénzszerzésre és a kiemelkedésre. Természetesen a mi kormányunk is személyi változásokat jelentett.

Mindenekelőtt a regisztráció az alábbi módon zajlik. Az új beteg, mondjuk Jean-Marie Baptiste Wilson, bekerül egy hatalmas könyv J-betűjének utolsó helyére és sorszámot kap, mondjuk 541, ennyiedik J-betűs beteg ő. A dossziéért és a konzultációért fizet 75 Gourde-ot. Ha Wilson fél év múlva ismét jelentkezik (ekkor 50 Gourde-ot fizet), akkor elég bemondania a nevét és Ezekiel kikeresi őt a nagy könyvből, a sorszáma alapján pedig már könnyen megtalálható a dosszié a polcon. A nagyszámú név, a ronda és pontatlan kézírás, valamint a rengeteg ugyanolyan név miatt a kikeresési művelet valóban nem könnyű, de a fürge és rutinos Ezekiel igen jól csinálja. Philippe úri feladata ezzel szemben a pénz beszedése, könyvelése és az új dossziék megírása. A pénzművelet és a napi elszámolás Mme Directrisse-el felelősségteljes és bizalmi feladatnak számít.

Az eseményeket Mme Desamoure indítja el, aki nehezményezi, hogy szárnysegédje, a pökhendi Philippe reggel hét órától tíz óráig a betegregisztráción dolgozik, ami amúgy szerződésében rögzítve van. Ez az az időszak, amikor a laboratóriumi vizsgálatokra visszarendelt betegek nagy számban megjelennek, és ez valóban nagy feladat egyedül, ráadásul 9 körül megérkeznek az általam küldött akut vizsgálatok is. A regisztráción ezalatt Philippe kvaterkázik az udvaron, néha ír egy dossziét, holott labortechonológiai végzettsége van, és szerződése szerint is erre a munkakörre jelentkezett. Úgy ítéljük meg, hogy helyet adunk egyik kedvencünk, Mme Desamoure igényének, így Philippe-et teljes munkaidőre a laboratóriumba száműzzük.

Lesz is nagy felhördülés. Világos, hogy kellemesebb Philippe-nek, ha a csajokat stírölheti a reggeli langy melegben, és nem kell a mikroszkóp fölött görnyednie, de egyre fokozódó, már-már kétségbeesésbe hajló panaszáradatának okára csak néhány nappal később jövünk rá - megnyugtatjuk, hogy nem fogjuk csökkenteni a fizetését.

A regisztráción tehát egyedül marad másik kedvencünk, Ezekiel, a spanyolul is beszélő sofőr és autószerelő. Philippe reakciója és a Ezekiel finom ráutaló magatartása is világossá teszi, hogy a többletfelelősséggel és többletmunkával járó feladat elvégzése egyértelműen fizetésemelést von maga után. Mivel Ezekiel fizetése amúgy is szembeszökően alacsony, ráadásul több alkalommal rendelkeztünk vele már munkaidőn túli autóztatás végett (ami bevételkiesést jelent neki, mivel ezidő alatt taxizik) jogosnak érezzük a fizetésemelést, sőt, további extra juttatásként elengedjük délben, amikorra amúgy is végez a regisztrációval.

Ezekiel ilyen módon való ügyeletes állása természetesen a Münchausen szindrómában szenvedő Maxonnak fájhatna a legjobban, de neki nem túl sok minden fáj. Az időjárás tökéletes ("temperature naturel pour les humains"), a rum olcsó és egyszer ez az egész kóceráj úgyis mind az övé lesz...

A második hétvége - 2012.01.14 - 15.

2012-01-22T12:23:00.000-05:00

A második hétvégénken, vagyis az első munkahét után, a nyurga laboránsnővel betaxizunk a városba és gyalogosan várost nézünk. A tulajdonképpeni Jacmel közepén lévő magaslaton áll a katedrális: látszólag nem sérült komolyabban, de a földrengés után kivonták a forgalomból. A katedrális körül, igen nagy területen piac, piac, piac. A piac központi része egy lépcsőzetesen mélyülő, négyzet alakú aréna, valamennyi szintje zsúfolásig zöldséget, gyümölcsöt, bontott húst áruló árusokkal, akik között egy embernyi szűk hely jut közlekedésre, megállni nem lehet, ilyenkor azonnal többen taszigálni, böködni kezdik az ember hátsóját és azt kiabálják: marché, marché! Csak a sarkoknál lehet szintet váltani, klausztrofóbiásoknak nem ajánlott.

Az aréna körüli utcákon is minden négyzetméteren árusok, itt már nem csak élelmiszer kapható, hanem minden más. Boltok ugyanis nem nagyon vannak Jacmelben: ez az a hely, ahol az ember vásárol. Bármit a cipőtől a szamárig. Nyitvatartás minden nap hajnaltól délutánig.

Szombat délben a piac zsúfolt, de a többi utca üres, nagy a forróság. Ritkaságszámba megy egy-egy kétemeletes épület, ezek többnyire hivatalok vagy bankok, összedőlt ház pedig mindig van a látótérben. Az út mentén borbélyok, kifőzdék (babos rizs és sült csirke elvitelre), egy-egy étterem (két-három asztalos beugrók, babos rizs és sült csirke), trafikok (cigaretta, cukorka, rum, góliát-elem). Egy étteremben ebédelünk (babos rizs sült csirkével és sült banánnal), ezután meglátogatjuk a Fehér Embereknek Szánt Boltot, ami árukészletében és árában is eltér a piactól, számlát adnak és egy csávó áll az ajtó előtt kezében egy bazi nagy puskával. Tulajdonképpen két dolog van itt, amit a piacon nem lehet kapni: sajt (előre szeletelt, trappista küllemű) és csokoládé (ami Mars szeletet jelent). Hadjira tehát feltöltekezik csokoládéval én ellenállok a nevetségesen drága sajtnak.

Újabb kaptató után a művésznegyedben vagyunk, újonnan kövezett utca, kis térrel a közepén, a foghíjtelkeken segélyszervezetek sátrai, egy-egy sápadtarcú is felbukkan és itt van a város nyelviskolája is. A házak egy része képgaléria, a kertekben papírmasékból embernagysású félkész szörnyek és maszkok készülnek életre kelni: február első hétvégéjén lesz a karnevál.

Összefutunk Maxonnal, aki levisz minket a városi tengerpartra: szemétben turkáló fekete disznók, egy színpaddá alakítható kamion, és néhány kerthelyiség az éjszakai élet színtere. Aztán motorra kapunk, átvágunk a szívbemarkoló, a földrengés során lényegében elpusztult városrészen és 15 kilométer múlva megérkezünk a plázsra. Itt már homárt is lehet látni a tányérokon, az asztalok körül fiatal és kövér haiti férfiak és nők henyélnek, kamaszlányok korzóznak bokáig a hullámokban, fiúk fociznak: a gazdagok. A horizontig sehol egy hajó. Mit mondjak, eszembe jut a téli Budapest.

Vasárnap este az előre megbeszélt időpontban megjelenik az ENSZ jobbkormányos fehér terepjárója a házunk előtt és magával visz minket a sri lankai bázisra. Kosele parancsnok korábban már járt nálunk, ezért leginkább a beígért sri lankai koszt ami izgat minket. A társalgás, de főként a vacsora 18. századi etikett keretein belül zajlik, elsősorban Kosele kapitány háziszolgájának köszönhetően. Kosele kapitány a helyváltoztatáson kívül semmilyen mozdulatot nem tesz, mindent a szolga csinál helyette és láthatóan kissé zavarban van, hogy nem tesszük magunkévá ezt a kényelmes eljárást. Egyszer a szolgának meg is köszönöm, amikor leteszi elém a pörkölt kesudiót, almát és fűszeres szafaládé szeleteket tartalmazó tálat, amire annyira zavarba jön, hogy vihogni kezd.

Mértéktartó konyakozás és mértéktelen előétel elfogyasztása után -háttérben a National Geographic Wild csatorna egész estét betöltő, Kétkezi Bálnaboncolás Tengerparton című adásával- egy közepes minőségű indiai roti tálat fogyasztunk el, mialatt megtudjuk, hogy Kosele kapitány 44 éves, fél éve van Haitin, napi 10+3 órát alszik és tizenöt kilót hízott, két hét múlva megy haza családjához, amit alig vár, annyira unatkozik. Azt is megtudjuk, hogy a csinos egyenruha miatt lett katona, gyalogsági kiképzésben részesült, az utazás lehetősége vetette ide, és hogy a 2x2 méteres Jacmel és környéke katonai térképen nem tudja megmutatni a bázisát. Nagyon-nagyon sokszor elmondja, hogy bármikor hívjuk, ha baj van, azonnal küldi a hadseregét. Küldi a szerelőjét is ha kell. Csak hívjuk, elvégre szeretné végre, ha történne valami. Búcsúzóul megajándékoz minket egy kiló kristálycukorral és egy doboz Lipton teafilterrel, másnap pedig küld egy nagy adag zöldséges, csípős cérnametéltet nejlonzacskóban.

A nélkülözhetetlenségi manővereit az Olnickék által megjósolt módon folytató, az elmúlt három napban napi szivattyú-buherálásra berendezkedett Maxont hétfőn megfenyegetem, hogy ha képtelen megoldani, hogy tartósan legyen csapvizünk generátor nélkül is, akkor hívom cimborámat, az ENSZ szerelőt. Ez hatásosnak bizonyul és azonnal kijavítja a maga kreálta hibát, igaz eközben majdnem életét veszti a víztorony alatt fészkelő darazsakkal folytatott küzdelme során.

ps: Hadjira elkezdett feltölteni lekicsinyített képeket, ennyit bír a netünk, ezért a rossz minőség. Egyre bátrabbak vagyunk azonban, úgyhogy lassan elővesszük a gépet a nép között is.

Határozó: Állatvilág

2012-01-21T18:52:00.000-05:00

csótány

Ismertem persze a csótányt kollégiumból, de jelentősebb mennyiségben az első találkozásom velük. Ezek itt olyan 3-6 cm-esek, de csak nagyon kevés tud repülni közülük. Eleinte bosszantottak, hogy mindenhol jelen vannak: bemásznak a ruhák és a tányérok közé, egyensúlyoznak a kifeszített köteleken, kikandikálnak a tükör mögül a fürdőszobában, ráülnek a villanykapcsolóra, sorolhatnám.

Aztán egy hét után, miután mindent telefújtunk azzal az undorító permettel, rájöttem, hogy a csótány körüli hiszti igazán nem éri meg: ezeket az állatokat még nem láttam a kajában (nem úgy mint a szemtelen hangyákat), hidegen hagyja őket az asztalon felejtett morzsa, talán leginkább a nedvességre utaznak. Úgy hiszem ezek az állatok egyszerűen kiváncsiak és szomjasak. És éppen annyival undorítóbbak egy katicabogárnál, mint amennyivel a patkányok a mókusnál.

pók

Eddig két komolyabb darabot találtunk a házban. Az egyikük gyerektenyérni átmérőjű, lapos, szőrös és fürge állat. Eléggé megijedt tőlem, csakúgy mint én tőle. A raktárszobában lakik. Hadjirával haditörvényszék elé állítottuk és kegyelmet kapott. Egy ilyen húsos állatot egyszerűen illetlenség elgázosítani vagy agyoncsapni.

A másik sokkal kisebb volt, de csak mert a térdeit behajlítva közlekedett, igen komótosan. Teste zebramintás volt, első két lába markolóvá alakult és volt két hatalmas zöld szeme is. Behívtam Maxont a kertből, mi a véleménye mérgezésileg. Egy pohárba ügyeskedte a nyolclábút, majd kirohant vele a kertbe és ijedten eldobta a poharat. Aztán hatalmas nyugalommal azt mondta: haitin nincsenek halálos mérgű pókok. Azért nagyon örültem, hogy kivitte.

darázs

A víztorony alatt észrevettünk egy hatalmas darázsfészket. A víztorony egy háromszáz literes műanyag dézsa az egyik konténer tetején. Maxon egy hosszú bot végére gyutacsot illesztett, majd a vészesen görbülő bottal felgyújtotta-kifüstölte a darazsakat. Ezt a műveletet igen hosszasan végezte, mi pedig tisztes távolságból követtük az eseményeket, felkészülve első anafilaxiás esetemre, valamint arra, hogy rövidesen kiömlik alul a dézsából a víz. Maxon ezután felmászott a konténer tetejére, majd ledobta a fészket a földre, a lárvától a szinte teljesen elkészült, vadonatúj darazsakig a gyártósor valamennyi fázisából nagyszámú példány hevert a porban, szépen fejlődéstani sorban. Hadjira szerint a nagyobbacskák nagyon ízletesek, legalábbis ez reunioni csemege. Maxon ekkor már a konténer tetején egyensúlyozott egy vészesen dőlöngélő létrán és egy farúddal rettegve csapkodta a fészküket kereső, visszatérő példányokat. Én is aggódtam odalent, de bevallom, rég láttam ennyire vicces börleszket. Maxon és a torony is túlélte mindenesetre, Maxon pedig, miután lejött, körbenézett a kertben, mint egy győztes hadvezér és azt mondta: ez az egész itt, ha elmennek a szlovákok, mind az övé lesz. Aztán köszönés nélkül távozott.

hangyák

Kicsik, lassan mozognak, nagyot csípnek és ha csak egyetlen kibaszott morzsa marad valahol, azt ötszázan veszik körbe. Egyébként láthatatlanok. Azonnal lefújjuk őket a spray-vel, amitől egy icipici ponttá zsugorodnak, alig foglalnak helyet a kukában. Az egyik este kirajzott egy csapat szárnyashangya is. Ez már igazán botrányos volt.

háziállatok

Van két kutyánk, akik időnként vendégeket fogadnak. Helyes, szeretere méltó állatok, de enni azért nem adunk nekik, így is minden estéjüket itt töltik. Napközben néhány kakas és tyúk jár be hozzánk, nagyokat szaladgálnak és kapirgálás útján vadásznak is, ezen kívül pedig éjjel-nappal kukorékolnak, ilyenkor egész hülye arcot vág egy kakas. A kutyák és a baromfik a kertünkben élik a nemi életüket is.

A kerítés túloldalán, a kerítésünkhöz kikötve időről-időre kérődzők és szamarak legelésznek. Na, ezek is tudnak hangzavart okozni. Egyszer egy lovat is láttam itt. Sovány állatok.

A haiti étrend része a kecskegida is, ezeket többnyire motorbiciklin, szállítás közben lehet észlelni. Három-négy zsákban nyolc-tíz is elfér, ennyi pedig ügyesen rögzíthető a motoron. Nagyon nevetségesek ahogy nézelődnek száguldás közben.

szúnyog

Óriási öröm, hogy alig van szúnyog. Rendszeresen megcsípnek persze, de egy tetszőleges magyarországi vízparti nyárest garantáltan sokkal rosszabb.

majom

Nincs itt semmiféle majom.

+14 days

2012-01-19T22:37:00.001-05:00

another week has almost passed.
1st day without me at the hospital for T. and it worked. T. speaks french. Medical french but french !!!
Everything becomes slowly clear, connections, role in the work place, timetable, timetable of saving energy (battery or generator), etc...
It is our second week here and i feel the 10 weeks before going home will look so short !
Patients are very sweet (in my non-savant point of view). Point the head and ask "is it aching ?" - YES. Point the belly -YES. Point the throat -YES. Point the foot, elbow or whatever -YES.
"Since how long do you have this problem ?" recurrent answers : since December 24th, January 1st, January 2010.
People are also very nice. Even they all look at the "blanc" as if it would be a dollar banknote with legs. They are still lovable.

Otherwise, there is too much details to write down, it would be hard to make it.
T. will make it very nice and in Hungarian anyway !

we changed pictures page. It looks nicer but it doesn't look.s very comfortable.
Let us know !

Első hét a kórházban - 2012.01.09 - 13.

2012-01-15T14:11:00.003-05:00

Az első munkanap reggelén szembesülök azzal, hogy a nővér szabadságon van. Még egy teljes hétig. Átkozom magam, hogy nem készültem fel a trópusi betegségekből, hogy nem tanultam franciául és kissé hülyén érzem magam az piacról beszerzett, kikeményített farmerben, a kissé bő és kissé szúrós fehér ingben és a strand-klumpában. Állok a szanitéc alatt, dohányzom, egy csésze nescaféról ábrándozom és határozottan úgy érzem magam, mint amikor a rossz tanulót felelni hívják. Hadjira jön vissza, "mindenki itt van, csak rád várnak", mondja. Öt perc múlva nyolc. Eddig negyven beteg.

Madame Claudette (39) a gyógyszertáros. A mellettem lévő szobában számolja ki és regisztrálja a gyógyszert, megpróbálja megértetni miből, hogyan és mennyit. Köpcös asszony, egyszerre szigorú és rafinált arccal. Madame Desamours (32) a nyurga, nagyhangú laboránsnő, és Philippe (24) a megnyerő mosolyú, kissé beképzelt laboros két szobával odébb hivatottak vizelet és székletvizsgálatokat, malária, hastífusz és terhességi tesztet végezni. A váróban Patrice (32) méri a vérnyomást és a testsúlyt (ő egyébként a kertész is). Nagy és izmos fiú, feszülős pólóban, azazellói arcberendezéssel orrán az elmaradhatatlan tükröződő lencséjű pilóta szemüvegével, kertészkedésre rávenni szinte lehetetlen. A hírek szerint ő lopta el a misszió projektorát. Ezekiel (22) életvidám, fürge srác, ő a betegkarton-felelős és a sofőr, mindenki cimborája, bizonyosan nagy bizniszmen. Munkaidejük 7-től 15 óráig tart. Tisztára mint a Bajcsy, bár ők el is mennek háromkor.

A rendelőm egy olyan háziorvosi rendelő, aminek az egyik sarka egy kisműtő műtőasztallal, lámpával, autoklávval felszerelve. Az első beteg kötözésre jön, néhány hete amputálták a lábát üszkösödés miatt. A szobában Hadjira, Mme Claudette, Mme Desamours és Philippe néznek érdeklődve. Átkötözöm a sebet, szerencsére a seb szép, gyulladásnak nyoma sincs. Csütörtökön újra találkozunk. A második beteg egy csecsemő: örömmel látom, hogy sír, mert egyébként gyalázatosan néz ki, fénylő bőrét ödéma feszíti mindenütt, három hónapos. Két hete rosszabbodik a helyzet, most, amikor úgy néz már ki, hogy mindjárt felrobban, hozták csak ide. Mielőtt kitalálnám mennyi szteroid jár egy ekkora csecsemőnek, Mme Claudette közbelép: azonnal kórházba kell mennie. Mélységesen egyetértek vele: a gyerek a jacmeli St. Michelle Kórházba kerül, innen pedig a Port-au-Prince Gyerekkórházba. Ezzel is megvolnánk, nem igazán érzem magam nyeregben.

Egy hatéves kisgyerek érkezik, nyaka mindkét oldalon duzzadt az állkapcsa alatt, száját nehezen nyitja, nyirokcsomó nem tapintható, ödémát nem látok, tályog nincs, CRP elfogadható, nyelés rendben. Fél oldalon kezdődött. Mumpsznak tekintem, jön majd kontrollra, egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban, Claudette nem segít. Két fiatal lány jön, fehér folyással, ebből legalább készültem és ők legalább jól vannak alapvetően, kiírom a vizsgálatot, Trichomonas negatív, hasi panasz nincs, vizelet rendben. A terápiára, Claudette egyetértően bólogat. A következő egy termetes középkorú nő, magas vérnyomással, cukorbetegséggel, folyással, fejfájással és hihetelen vörös bal szemmel. Azért jött, mert furcsán érzi magát. Otthoni terepen vagyok: antihypertensivum és metformin, vaginális infekció, fejből tudom a dózisokat, egy conjunctivitsszel pedig megbírkózom. De az egész sclera vörös és fájdalmas, nincs váladékozás, a jobb szemének pedig kutya baja. Confrontalis vizsgálattal megállapítom, hogy nem lát a bal szemére, szemnyomás talán fokozott, de nem érzem tisztán. Jobb ötletem nincs, akut glaucomával szemészetre irányítom (nyilván nem fogják megműteni). Claudette kérdően néz, szemmel láthatóan nem ért egyet. Nem bízom Claudette-ben.

Öt beteg eddig, fél tizenegy, ez fél óra betegenként, pedig a felét elküldtem kórházba, mintha csak felküdeném egy emelettel feljebb konzíliumba. A kikérdezés körülményes: Hadjira fordít franciára, Claudette franciáról kreolra, a beteg kreolul válaszol, Claudette visszakérdez, néhány perces beszélgetés bontakozik ki, majd megérkezik Hadjirának a rövid válasz, aki angolra fordítja nekem, én pedig orromban érzem Leiter Jakab frissen készült szalámiját. Nem végzünk háromig, a személyzet pedig nem marad három után. Húsz beteget, akik nem súlyosak, küldjenek haza, rendelkezem. Claudette mogorván néz, de nem ellenkezik.

Gyerekek jönnek esténkénti lázzal, fejfájással, hasfájással. Kettőnél malária, harmakdiknál második nekifutásra hastífusz igazolódik. Csodálatos dolog a biztos diagnózis. Hasmenés láz nélkül, köhögések, nyákos hasmenések érkeznek, mind gyerek. Van egy jegyzetem ilyen esetekre, ehhez tartom magam, nem érzem magam kifinomult gyógyítónak. Bőrbetegségek terén kénytelen vagyok Claudette-re hagyatkozni: én mindenkit gombának kezelek, ő ezzel nem mindig ért egyet. Egyre több anitbiotikumot osztok. Három órára végzek 27 beteggel. Kissé szédelgek, irígykedem a többiekre, akik egy hetet együtt lehettek egy tapasztaltabb orvossal. Levonom a tanulságot: az alapos fizikális vizsgálat és a részletes anamnesis szóba nem jön, jegyzeteimet ellenben sürgősen bővítenem kell.

Másnap kezdődik minden elölről. A helyzet kellemesebb: néhányan csak kontrollra jöttek, nincsenek rejtélyes esetek. Csupa fosás, malária, vaginális infekció az egész nap. Kuriózum egy leharapott-visszavart fül, ami szétnyílt és befertőződött: a lány egy férfiért viaskodott a szomszédjával, Claudette és Philippe ezen jót derülnek. Jön egy lumbago is: mit mondjak, lumbágónak így még nem örültem.

A helyzet javul valamelyest a harmadik napra, a kikérdezés gyorsabb lesz, a diagnózis és a terápia is hamarabb megszületik. Harminc betegel elbírok. Általában Philippe van a szobában, ő "helyettesíti" a nővért, semmilyen egészségügyi ismerte nincs, Claudette csak alkalmanként jön be, elsősorban ha hívom, neki sok a munkája a gyógyszertárban.

Csütörtökön gyásznap: a földrengés második évfordulója van, zárva tartunk. Péntek 13-án úgy érzem, felvértezve indulok csatába, de sajnos kiderül, hogy a a bőrbetegségek és a bizonytalan hasfájások napja van. Aztán jön egy ember, akinek a palatető megvágta az alkarját, átvágta az ujjmozgató inakat is, proximálisan megvan a vége, de a distalisat nem találom. Varrnék, de nem ínegyesítéssel akarom kezdeni, sebészetre küldöm. Kettőre kész vagyunk, ez eddig még nem sikerült, nyilván a bőrbetegek nagy részét még látni fogom.

A nap terveim szerint folytatódik: Ezekiel beindítja a második világháborús Land Rovert. Igen különös érzés vezetni ezt a járművet, nem csak amiatt, mert olyan a hangja, mintha magasból ledobott vaslemezek érnének földet, hanem mert külön embert igénylő munka a sebességváltás, a kormányzás - itt Haitiben pedig a mindenfelől előbukkanó motorokra való fegyelmezett koncentráció is. Motor- és fékolajért indulunk útnak, de sehol nincs autóba való, így a városba is bekeveredünk. Egy idő után átadom a volánt Ezekielnek, elképesztő, hogy ezt az autót látszólag normálisan is lehet vezetni, Ezekiel még telefonál is közben.

Végül kapunk olajat és ha már a St. Michelle Kórház mellett vagyunk, oda is benézünk. Tülkölésre nyílik a sziklaperemre épített kórházkert vaskapuja. Odabent vashulladék és romos épületek között néhány kevésbé romos épület és sátrak. Körbejárunk: az egyik sátor a belgyógyászati osztály, 19. századot idéző fityulás nővérek, kék pántos egyenruhácskában, mint a méhecskék nyüzsögnek, orvos sehol, kilátás a tengerre. Betegek nyöszörögnek vaságyakon.

Az egész komplexumnak egy évtizedet jósolnak, a szóbeszéd szerint addigra vállya ki a ciklon a sziklaperem alját úgy, hogy a mélybe zuhanjon a kórház egy része. A szülészet hasonló, az ágyak sűrűbben nem is lehetnének. Fullasztó levegő, sok látogató. Ezekiel vidáman mutogat körbe, ránk sem hederít senki. Ez itt a szülőszoba, mutat egy néhány négyzetméteres, függönnyel elkerített részre.

Hazafelé Hadjira hív, hogy beteg jött, valami földművelési eszközzel megvágta a lábujját. Négy mezőgazdasági munkás vár a rendelőben, egyikük fekszik a vizsgálón, az öregujja, csontig (csontba?) hatalóan kettényílt. Kitisztítom a sebet, az anatómia tankönyvekből ismert képletek üdvözölnek. Előző nap kerestük a felszívódó cérnát, de nem találtuk sehol, talán a nővér tudja majd, van-e egyáltalán. Nem találom a tetanuszt tartalmazó kistáskát sem. Ehhez mindkettő kellene, irány a St. Michelle, titokban örülök is, hogy nem ezzel kell kezdenem a varrást, ellenben reménykedem, hogy megnézem majd a műtétet.

A beteg nem akar jönni, alig érti meg, hogy álljuk a költségeket. Egy fehér sátorba érkezünk, három műtőasztalon nővérek varrogatnak a fülledt melegben, legyek és muslicák repkednek: ez a kisműtő. Alig tudjuk átverekedni magunkat a természettudományi érdeklődést mutatók tömegén, lefektetjük barátunkat. Ismét kimossák a sebét, egy büszke orvos érkezik csinos szemüvegben, feltartott orral, huszonegypár éves lehet, telefonál. Elrendeli a röntgent, kifizetjük érte az 100 Haiti Dollárt (10 €!), majd beállok a főnővér mögé megnézni mit kezd a sebbel. A telefonommal világítok neki, hogy lásson.

Barátunkat hazavisszük a dzsippel, erdei ösvényeken haladunk, néhol egy kupacban néhány ház, forrósodik a dzsip motorja, nagysokára megállunk egy homokdomb előtt. Elfogadjuk a meghívását, kisebb gyalogtúra után egy kétszobás viskóba érkezünk. Körülbelül tíztagú család tölti ki a két helyiséget, három generáció, a legifjabb egy hatnapos csecsemő. Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, mondja, és az újszülöttre mutat. A sokadig gyermeke.

Este 10 körül fekszünk le aludni. Mihelyt behúzzuk a szúnyoghálot, szól a telefon. Maxon unokatestvére motorbalesetet szenvedett, kétszeres nyílt törése van a bal lábán, sürgősen pénz kell, hogy Port-au-Prince-be szállítsák, Maxon egy traumatológus rokona még az éjjel megműti. És így tovább, és így tovább...

friday 13th

2012-01-13T21:00:00.008-05:00

26 patients + old patients checking + 2 dressings (and a deep wound in one´s wrist ---> tendon also was cut, so we had to send him to hospital).

during the break, it was time for the half month salary.

after work, T. went with Ezechiel to try the landrover and visit the biggest hospital of the city : HOPITAL SAINT MICHEL.

meanwhile, 4 men entered into the garden asking help for one of them : his right foot main toe was deeply cut. Dr T. decided again to send him to St Michel because to deep (moday we have to buy the good thread to be able to sew deep wounds...). We stayed there until 8pm and drove the man back to his home where he invited us to see his family and his 6days old baby.
In one the 2 dark tiny rooms 6 or 7 children were watching tv, in the other 2 women (his wife and his sister) were quiet. The new born was sleeping under huge mosquitoe net.

Back home, no water from the tap and no water at all.

1 hour later, watching our 1st movie since arrived, Maxon phoned and ask help for his cousin who had a bad accident.

Around 11pm, finally we fallen asleep. Good night !

PS : PHOTOS ARE AVAILABLE !

Legeleje - 2011.01.07 - 08.

2012-01-12T19:18:00.003-05:00

Arra ébredek, hogy nincs ruhám, holott szombat van. Mintha egy házibuli másnapján lennék egy idegen lakásban: háromnapos ruha rajtam, és még egy fogkefém sincsen. Olnick és Kristina a január végén esedékes spanyol diploma-honosító vizsgájukra készülnek nagy iramban, ezért egy Maxon nevű feketével vágunk neki a városnak, Olnick-ék dzsipjén.

Maxon (33) egyike a 9 alkalmazottunknak, a szerződése szerint szerelő és szakács. Reggel hétkor érkezik robogóján, kinyitja a kaput és beengedi a betegeket az udvaron lévő váró-sátorba, majd bekapcsolja a nagy generátort. Ezután, ha kell, benzinért megy és ivóvízért. Délutánra, ha talál alapanyagot a konyhában, ebédet főz. Szabadidejében a motorját szereli, vagy addig fikázza valamelyik alkalmazottunkat, amíg abból kis horderejű, ám látványos perpatvar nem kerekedik. Háta kissé görnyedt, nyakát hanyagul hátra veti. Nem kenyere a társalgás: ha kérdést intéznek hozzá, rögvest cselekszik, ha ez nem lehetséges, egy-egy szót vakkant, de inkább teátrálisan gesztikulál, ha ez is elég. Elődeink az elmúlt hónapokban teljesen ráhagyatkoztak: őt küldték a városba vásárolni, és minden apró technikai problémát ő oldott meg. Csak egy telefon, és Mr. Maxon máris a helyszínen van, legyen éjjel vagy nappal. Nélkülözhetetlen ember lett és ezt tudja is magáról.

Maxon nem tud vezetni, ezért én ülök a volán mögé. Mivel volt alkalmam motorozni Indonéziában, nem esem kétségbe attól, hogy igen méretes autónkkal a tömegbe hajtsak. Leparkolunk az út közepén. Az utca szélén színes ruhákba öltözött nők, fejükön kosár, bőrönd, vízhordó vagy valami felismerhetetlen rendeltetésű csomag. Utcai árusok mindenféle portékával, pappadapp-pappadapp, hirdetik magukat a telefon feltöltésre szakosodott sátrakból, hangos fiatalok kiáltják felénk BLANS! (Hadjira fordítja a mondat további részét: "Na, ez az amit mi úgy hívunk, hogy FEHÉR!), cikázó motorok öklelnek fel minket kishíján, elképesztő hangzavar közepette elérjük a piacot. Szűk bódésikátorok között lavírozunk (motorok itt is persze), időnként ránktapad egy-egy fekete, főleg kamaszok, ijedten kapunk a zsebünkhöz. Próbáljuk Maxont követni a rengetegben, aki egyenletes tempóban halad, sokkal gyorsabb nálunk, pedig nem iparkodik úgy mint mi. Egy apró bejáratra mutat, ruhabolt, soha nem vettem volna észre. Néhány hasonló szaküzlet, és megvagyunk: egy fehér ing, egy fehér póló és egy farmer nadrág munkaruhának, valamint egy szürke és egy csíkos póló váltóruhának. Az árak, mint egy budapesti turkálóban, pedig Maxon hosszasan alkudozik.

Visszatérve Olnick bemutatja a telep működését. Az energiát két generátor biztosítja. A nagyobbik dízel meghajtású és munkaidő alatt fut: ellátja árammal a kórházat és a házat is, valamint vizet szivattyúz a víztározóból a víztoronyba. A kisebbik személyes használatra van, benzines, csak a házat üzemelteti. Fenntartásuk, ha spórolunk, úgy 1500 USD egy hónapban. Ezen túl rendelkezésünkre áll 8 db. 6V-os akkumulátor, melyet a generátorok töltenek fel, és amiből 110 V-os váltóáramot tudunk kinyerni.

Olnick és Kristina három hete állomásoznak itt ideiglenesen, hogy helyettesítsék elődeinket megérkezésünkig. Olnick ezalatt építette ki az akkumulátor-rendszert és egy ötletes áthuzalozással a kis generátort is rábírta a vízszivattyúzásra. Egyúttal figyelmeztett, hogy Maxon ismeretei villamossági területen igen szerények, mégha úgy is viselkedik, mint egy villanyszerelő. Amikor első alkalommal hivatlanul berontott az akkumulátor szobába feltérképezni annak működését, kisebb tüzet is okozott.
Maxon, Olnickék távozása után már azt mondja -eközben hosszasan és némán gyönyörködik az inverterben és a töltőben-, hogy ő hozta létre az akkumulátor rendszert. Mire első munkanapomat követően visszajövök a házba, minden a feje tetején áll: Maxon hat óra alatt Olnick valamennyi fejlesztését megsemmisítette. Amikor felelősségre vonom, magával hív a kertbe és egy kettévágott fekete kábelre mutat. Olnick szavai járnak a fejemben: Maxontól nem idegen az, hogy károkat okoz, amit csak ő tud helyrehozni. Ezen Olnick nagyokat vihogott.

Maxon adukártyája a robogója (ezen készséggel szállít kettőnket is), valamint az, hogy be mer menni egyedül a városba, ahol ráadásul tudja, mit és hol lehet megvenni. Melegételtől kezdve a telefontöltőig mindent beszerez fél órán belül. Egy számlával (ez többnyire egy általa írt papírfecni) és a visszajáróval érkezik, szó nélkül leteszi az asztalra. Vélhetően a bevásárlásokból egész jó keresetkiegészítést csipeget össze magának. Ha bogáncsot lát Hadjira nadrágján, azt leszedegeti. Aztán távozik.

Vasárnap délután Olnickékkal az elődeink által csordultig töltött gyógyszertárban vagyunk. Van itt minden: analgeticumok (morphin is), aspirin, paracetamol, antifungicidumok, antiviroticumok, antiparazitikumok, temérdek fajta antibiotikum, szemcseppek, szteroidok, antihypertensivumok, antidiabetikumok (insulin nincs!), antiasthmaticumok, CBZ és Topiramat, diazepam, vitaminok, sőt LMWH és oxitocin, de még Pipolphen is van. A gyógyszer beszerzése azonban kényes feladat: Port-au-Prince-ből kell elhozni a telepünkre. Olnick-ék február elején térnek vissza Spanyolországból, ekkor találkozunk velük Port-au-Prince-ben és ejtjük meg a bevásárlást. Addig gyógyszerkészletünk egy részét Olnickéknak adjuk. Miután kirámoljuk a fél raktárt, bemegyünk a városba vacsorázni, a menü sült csirke rántott banánnal és babos rizzsel, egy olajos csípős folyadék és szintén csípős csalamádészerűség kíséretében. Ezután iszunk egy-egy pohár haiti rumot, ami számomra annyiban megkölönböztethető a piros Johnny Walkertől, hogy másnap rettenetes fejfájást okoz.

Olnickék hétfőn, még napfelkelte előtt elindulnak.

what things would you bring on an island ?

2012-01-11T20:17:00.001-05:00

A mosquito net and a box of dark chocolate : we use it everyday, as a ritual.

today : working from 7am with the arriving staff, 8am at the hospital together.
We could see 27 patients until 2.30 pm.
Maxo (autodidacte technician, cooker and mototaxi) has cooked.
It is his 3d time he is cooking, and it is really good.
good taste, good not to prepare food, good to discover haitian vegetarian specialities !).
today we got beans from the garden and rice, prepared wonderfully. With a juice from an unknown fruit from the garden.
we hope to see the sea tomorrow. we still didn't. Maybe with the landrover or on the motorbike behind our cooker .
tomorrow : day off in memory of the 2 years ago earthquakes.

Érkezés - 2012.01.04 - 06

2012-01-10T19:18:00.009-05:00

New Yorkba már csak hárman érkeztünk meg: Hadjira, én és Hadjira csomgja. Az én hátizsákomnak nyoma veszett, vélhetően Milánóban maradt. Miamiban így volt sok lehetőség beszélgetni a reptéri dolgozókkal, akik afro- és spanyol amerikai, valamint mozgássérült fehér népességből álltak. Én, aki még sosem voltam USÁ-ban, a következőket tapasztaltam (a Miami International Airporton):

1. Rendkívüli hatékonyság.
2. Rendkívüli kedvesség, mely a hatékonyságot szolgálja.
3. Rendkívül hangosan beszélő emberek.

Mindazonáltal a hátizsákom, benne a ruháimmal, a doromb-hangszerrel, a reflex-kalapáccsal, néhány töltővel és a dezodorommal nem lett meg. Cserébe egy nappal tovább maradtunk Miamiban, amire mintegy rábeszélt minket a szervezet. Így fél nap reptéri küzdelem után (mely alatt Hadjira a Sheraton Hotel hetedik emeletén, szétszórt M&Ms csokoládék között aludt) Miami Beach városrészben tettünk egy rövid sétát, elfogyasztva ez alatt egy hamisítatlan ameriakai hamburgert is, kétujjnyi vastag, ízletes marhapogácsával. Miami Beach amúgy olyan, mintha a Liszt Ferenc tért keresztezték volna Siófokkal, csak sokkal nagyobb és gazdagabb.

A szervezet azt mondta, hogy a Haiti reptérre küldött csomag tutira nem lesz meg. Ezt mindaddig nehéz volt elképzelni, amíg meg nem érkeztünk. Már a repülőn gyanús volt, ahogy a stewardess egy jókedvű óvónéni szerepébe helyezte magát, és próbálta legalább a biztonsági övek egy részét becsatoltatni, miközben újabb és újabb röhögés-hullám söpört végig a fedélzeten. Felszállás közben jónéhányan telefonáltak, egy vénséges vén öregember pedig sámán éneket hallatott. Egyszer megkérték, hogy hagyja abba, de onnantól kezdve csak káromkodott, ezért kisvártatva visszaállították énekes üzemmódba.

Miamiban még azt is mondták, hogy nem engednek ki minket Haitira, amíg nincs visszafelé repjegyünk, mert a Haiti Kivándorlási Iroda igen szigorú ügyosztály. Azt is hazudták a hatékony emberek, hogy Port-au-Prince-ben van Delta Airlines iroda, ahol az elveszett csomagomat majd megőrzik. A Port-au-Prince-i repülőtér ehhez képest egy kisebb kifutópályából és egy házikóból áll, amiben három helység van: a határőrség a csomagfelvevővel, egy vécé és egy kábé ugyanekkora szoba, ami a bevándorlási hivatal. Ettől persze még lehet, hogy szigorúak, de esetünkben vállalták a kockázatot, hogy kivándorlunk.

Ami ezután következett, az már valóban sokkoló volt. Szerintem vannak, akik így képzeli el a poklot, bár ezek az emberek egy nagyobb zenei fesztiválon is biztosan rosszul éreznék magukat. Port-au-Prince egy olyan nyüzsgő nagyváros, amiben nincsenek házak. A népsűrűség Hadjira szerint vetekszik Delhi sűrűbben lakott városrészeivel. Mindezt egy dzsipből láttuk, amit egy Olnick nevű helyi orvos vezetett, aki mindenen vihogott és szendvicset adott az autóba benyúló kezekbe, pénzt a kéretlenül lemosott ablakért, egy másik benyúló kezet pedig engedett telefonálni. Ezalatt pár százan dudáltak ránk. Azt mondta, egyedül azért ne jöjjünk ide.

Órákig tartott, míg kijutottunk a fekete kavalkádból, a nap lenyugodott, de megmaradtak a trópusi szagok. Kicsit izzadtan, a hátsó ülésen, magunk mögött a transzformátorral nekivágtunk a 2000 méteres hegyekbe futó szerpentinnek.

Olnick északon, Mont-St-Nicolasban dolgozik ugyanannak a szervezetnek, mint mi. A barátnője egy szlovák lány, Kristina, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal három éve van Haitin. Olnick természetesen így került a pozsonyi Szent Erzsébet Egészségügyi Főiskola rektora álta gründolt alapítvány alkalmazottai közé. Mint egy népmesében: a srác szülei szegény utcai árusok egy kis északi faluban. A hét testvér közül innen tört ki/be Olnick egy haiti orvosi egyetemre, ahol elnyerte a lottó nyereménnyel egyenértékű kubai ösztöndíjat, így a lényegesen színvonalasabb santiágói iskolában tanulta ki a mesterséget.

Késő este érkeztünk Jacmelbe, ami méretében és, hála istennek, intenzitásában is elmarad Port-au-Prince-től. Valamint kőépületek is vannak. Mindez nem jelenti azt, hogy a város terein ne lenne tánc, az utcán ne hömpölyögne a rengeteg gazella mogzású fekete, ne dudálnának megállás nélkül a motorok, ne sülne a barbecue, ne bukkanna fel minden sarkon egy indiánmintás, rikitó színekben pompázó, emberszállító tehertaxi, azaz tap-tap. Ekkor már tudtam, hogy nagyon szeretem Haitit.

A telep, ahol a következő három hónapunkat töltjük, a várostól úgy 3 km-re helyezkedik el, mintegy az agglomerációban. A települést viskók, szemétégetők, a ledőlt házak helyén ENSZ pénzből felépült apró, mobil faházak alkotják, a városba vezető földúton található az ENSZ kaszárnya is.

Az egész kóceráj közepén pedig vagyunk mi: kb. 2000 négyzetméteres füvesített kert pálmafákkal, banánfákkal, padlizsánbokrokkal, egy lerohadt cseh katonai dzsippel (bárcsak beindulna!) és a három fehér, cölöpökön álló konténer-házzal.

Az infrastruktura egy cseh vállakozó műve, aki egy komoly kórházat álmodott ide, de anyagi okokból a projekt félbemaradt, s most a helyet a pozsonyi jezsuiták bitorolják. A három épület egyike a kórház-konténer, egy váróval, egy rendelővel, egy ötágyas fektetővel (van egy monitor is!), egy gyógyszertárral és egy laboratoriummal. Van az épületnek még egypár kihasználatlan helyisége és egy felkész műtője is. A telep másik fontos épülete a lakhelyünk hat szobával, három fürdővel, egy irodával, két raktárhelyiséggel, egy műhellyel és egy akkumulátor-szobával. Valamennyi szoba a konténer közepéről nyílik, ami egyúttal konyhaként is szolgál: mikrohullámú sütő, villanytűzhely, mosógép, fridzsider és kalaptartó szolgálja kényelmünket. A harmadik épületet nem tudom mire szánták, de belül félkész, mindössze egy camping-rácsoságy a bútorzata.

Az első este hosszasan beszéltünk a veteránokkal, Olnickkal és Kristinával a ránk váró különös helyzetekről, a szlovák-magyar és a haiti-francia kapcsolatokról, betegségekről, a haiti emberekről, majd az ágy fölé applikált szúnyogháló védelmében színes álomra hajtottuk fejünket.

9 janvier - FIRST day of work.

2012-01-09T21:45:00.004-05:00

Our host left before the sun rises.
Usually doctor stays a week to show everything..but this time we had to open the hospital and make it all alone.

Full with impressions..... -how to say different????

Very hard day of work : meet with the staff -7 people today- then immediatly the 40 patients waiting for the doctor.

New language for T. and new diseases and new psychologies and and and..

I spent the day as translator.
Without pressure of doctor responsabilities i would love to stay beside Mister Doctor as anything -translator or whatever- to see the so many different surprises that bring every patient and be a sherlock holmes of the body. Very candide idea : we will see next week if it is the same.

Finished at 3pm after 25 patients. The one that we couldn.t check will come back tomorrow..... 15 plus 40 ???

first days : a week-end

2012-01-08T13:47:00.005-05:00

Since the arrival (6 january), coconut in the garden, wet weather and all the context seems so natural that it is very surprising. Even the spider (7 or 8 cm wide are ok, it is to say not so meat-like), cockroach are rare (only in the chess board we found, and in our luggages, and ants are very very small, everywhere and biting.

I could hardly put together all the information for the project given before and after the arrival. But it is Sunday and while T. is studying the haitian medical classic I discover what was done before what to be done and what not to do.
We learn to convert Dollars, Euros, Haitian Gourdes and Haitian dollars (existing only in virtual..).

Yesterday we bought 2 shirts, 1 chemise and 1 trousers for T. then he can practise in white clothes. Market was crazy and fantastic. We wish we could go there by ourselves but it's such a mess that we rather go with one of the employees.
We visited the orphanage (20 children). Lots of things to do.
The orphanage also has a school with Montessori method (waw !).

T will write something nice in hungarian soon !

BUDAPEST-MILAN-NEW-YORK-MIAMI

2012-01-08T13:28:00.001-05:00

Budapest – Milan : 7h35 - 9h30
Milan – New-york : 11h30 - 14h30
New-York – Miami : 18h30 - 22h30
Miami – Port Au Prince : 8h30 - 10h20

After parties and short nights, we finally packed up the bags and left home in the early morning of Wednesday.
Soon, the day came up and the first plane brought us to Milan. At the plane's door, a lady called every passenger to new york then she quickly guided the elite to the gate where the plane late anyway.
9 hours later, it was only 3 hours later.
The plane kicked out its passenger to the infinite lane of identity-eye-finger print control before a kiss to New York.
And a tiny dog checking the contreband in people luggages (asking time to time hugs)
After 3 hours of expecting Tamas luggage, walking up and down in the labyrinthine NJP airport, we were finally suggested to take the plane to Miami (end of the trip for that day) and declare the loss there.
What we did.
Miami offices confirmed that the luggage had delayed because of some security checking before entering to USA, it would arrive next day around noon.

So with a few hours of sleeping for the last weeks, a plane travel with 16 months old tired baby neighbour, a confused mood of loosing a bag, a confused mood of spending 3 months in an unknown place without that little home-bag, it was to decide whether to leave in the early morning without luggage or to stay one night more in the 200 $ hotel + new plane ticket to Port Au Prince..
What we did.
The room was “extraordinary” more for its price than for being out of ordinary. Though the mattress was fantastic and the eyelids heavy.

At the next day (Thursday), the bag didn't arrive. Instead of paying two full price tickets, the plane company to PAP proposed us a cheaper solution : just pay a fine and move the date of the ticket.
What we did.
Miami streets were full with french people.
We could notice the American (or Miami ?) easy smiling, sympathy and pragmatism.
As a doctor ask personal questions to make a diagnosis and solve the problems, nothing has a real personal meaning and we can notice it in the polite refusing reaction to the real personal elements that the "patient" gives in an improper moment.

No shame with speaking about money no shame about proposing you the most expensive and to refuse because you would rather save money.
...This is how T. got his most expensive whiskey ever.

On early Friday, after terrible hypo misadventure on contact lenses, sun hadn't rose up yet that we were ready to check-in. A good news and a bad news : the plane is delayed, it won't leave at 7.30 am but 1pm (this was the good news).
Otherwise : Haitian immigration office would send us back to US if we don't have return ticket (we have all the return ticket except from PAP to Miami).
A situation which was finally solved by the black (Haitian ?) boss of the supervisor of the supervisor of the ladies : 100 % sure they will have no problem. As easy as this after 4 tirering hours of looking for a solution !

At 2 pm, everybody finally got into the plane. One white girl and one white boy also traveling, the rest of the passengers were haitian. Lucien, an old toothless man came in the plane mumbling some religious songs. Walking to his sit without seeming aware of anything, behaving like a child.
Before the take off, fasten belt, he panicked and a noisy crowd surrounded and calm down with a lot of laughs the little old-boy. A man, joking, suggested him to continue his songs.
What he did.
And the passengers laughed again.

Finally, at 4pm we succeeded to immigrate to Haiti.
Our (only) luggage was on the moving carpet in the garage-like airport and a busy crowd was as hundred flies in small places.
Kristina was waiting at the parking. To get there, travelers were passing through a few dozen of taxi drivers with different kind of boards, as "medical teem" which for sure could disorientate more than one doctor !
All along the way (safe, 150 meters), a metallic gate separate the travelers from the street, the city, the life. On the metallic gate many very poor people asking money, asking cigarette and calling "white, white, white".

Kristina was there with her haitian boyfriend who is also her colleague in the hospital.
They are working in the north of Haiti and spent the last 3 weeks in Jacmel (south) to replace us until we could arrive.

Out from the airport, air has a strong dust smell which has not a real smell. They decided to bring us to eat and to spend the last hour of daylight in a Port Au Prince restaurant.
Local beer or coke and a large plate with several little compartments : chicken, spicy salad, spicy pasta and a plate of rice with bean.

On the way to Jacmel (60 km), the jeep stopped 2 times for unknown mechanical reason but with a good pressure on the good pedal, everything is fine.
The streets are crazy with people everywhere and a big life. Comparable to a festival for T.
Roads are full with dust under which asphalt totally disappeared. Jeeps are jumping from sleeping policeman to 30 cm holes. Motorbikes are slaloming between the jeeps and people, everywhere.
A pinch of remember of India for me, of Indonesia for T.
The city is infinite, we come out from its last part after 1 hour.
But the zigzag of the jeep is the same, among jeeps, motorbikes, people, holes and earthquakes tracks on the road that we fall asleep as two heavy stone swinging in the cradle.

We arrived around 9pm at our new home, which looked much more organized that we could expect.
Until the battery was over, we spoke in the garden. And went to sleep.

Lassan indulunk...

2011-10-18T08:58:00.009-05:00