Dominikáról való hazatérésünkkor meglepődünk, talán még jobban is, mint megérkezésünkkor, hogy micsoda káosz uralkodik Haitin. Kissé meglepve tapasztaljuk ugyanakkor a kétségtelen tényt is, hogy időközben megszerettük Haitit és, minden nehézségek ellenére, a haiti embereket. Legalábbis néhányukat. De legalábbis megértettük őket.
És talán megértettük azt is, hogyan értékeljük a híreket, mikor ijedjünk meg és hogyan legyünk óvatosak. Erre hipotézisre pedig szükségünk is van, mivel döntést kell hoznunk, hogy visszaköltözünk-e a hotelből a kórházkertbe. Amikor három héttel ezelőtt, a Jacmelre nem annyira jellemző, áldozatokat is szedő fegyveres betörések nyugtalanító felszaporodása miatt elhagytuk paradicsomi lakhelyünket, nem sokat tököltünk. Még a projekt szempontjait sem kellett mérlegelnünk, mivel be voltunk szarva.
A mostani kérdés, hogy visszaköltözzünk-e, miután majdnem két hete ismét a megszokott mederben folynak a jacmeli hétköznapok, ennél sokkal nehezebb. Az ugyan nem kérdéses, hogy a legbiztonságosabb megoldás a hotelben maradni, de, ahogy korábban nem akartunk hősök lenni, ezúttal nem akarunk paranoiásakká válni. Haiti sokkal rosszabbul fest, mint amilyen rettenetes valójában. Könnyű itt rémeket látni.
Rövidesen érkezik az új csapat is, ők négy hónapra jönnek, egy hetet fogunk együtt tölteni. Nyilván nem titkolunk el előlük semmit és biztosítjuk számukra a menekülőutat a hotelbe, de ha a hotelben maradunk, úgy bizonyára esély sincs arra, hogy valaha is kivándoroljanak az éjszaka vaksötét, a szegénynegyed közepén álló kertbe, ahol ráadásul folyamatos küzdelmet kell folytatni az áramért, a vízért és az Internetért.
Kétségtelen: lehet a hotelből is irányítani a Kórházat, a projekt költségvetését sem rázná meg a dolog, és azt sem viselnénk jól, ha az újonnan érkezőknek bajuk esne. Összességében tehát úgy tűnhet, semmi racionális okunk visszaköltözni. Az pedig, hogy a visszaköltözésen hosszasan lamentálunk, talán azt is jelenti, hogy nem elég jók az idegeink az efféle kirándulásokhoz, nem beszélve arról, hogy az apai tanács szerint is ellenjavallott elhagyni az ENSZ haderővel megtámogatott szállodát.
Mégis, két aprócska érv, ami Pestről talán nevetségesen hangzik, eldönti a kérdést: egyrészt az ember, ha teheti, hazamegy a hotelből, ahol számüzetését tölti. Másrészt úgy véljük, valóban vissza lehet költözni, vagyis nem szeretnénk puszta gyávaságból az ágy alatt megbújva eltölteni utolsó két hetünket.
Jó újra a lugas alatt tölteni a karibi reggeleket.
Hosszú egyeztetések után a Transparency for Haiti képviselője is személyes látogatást tesz nálunk a Roussemie-ügy kapcsán. A fiatal, bal vállától a csuklójáig tetoválással borított, ártatlan arcú, szőke amerikai hölgy Roussemie oldaláról már ismeri a történetet: Hadjira elbánt velük, nem indokolta döntéseit, viselkedése durva, megalázó és vádló volt. Hadjira nem is védekezik, elég néhány papírt a hölgy elé helyezni, hogy egyből belássa a túlzott mértékű csalássorozat tényét, nevezetesen, hogy az ál-árvaházra kapott segélyeket lényegében szinte teljes mértékben saját gyarapodására használta fel. Azt viszont, hogy az árvaház valójában nem is létezik - ezt nem is rójuk fel neki a sok gyerek és a sok matrac megtévesztő látványa miatt- nem sikerül belátnia. Nem is nagyon győzködjük. Semélyiségéből fakadóan arra a következtetésre jut, hogy ki kell békítenie bennünket egymással. Ez természetesen hibás koncepció, mivel a békekötés egyetlen módja az lenne, ha készpénzt adnánk a telhetetlen asszonynak.
A Roussemie-ügy így ennél a pontnál ér véget számunkra. Bár a nyomozás izgalmas és eredményes volt, nem nagy örömmel gondolunk eredményeinkre: lényegében tönkretettünk egy családi vállalkozást, ami még akkor is rossz érzés, ha tudjuk, hogy a vállalkozás lényege az, hogy egy ügyesen felépített színházzal pénzt csal ki segélyszervezetektől, amit aztán saját magára, illetve fizetős iskolájának felépítésére fordít. Mivel a rém ellenszenves, ostoba és kapzsi Roussemie család ez utóbbi célja azért lényegében megvalósult, nem érzünk különösebb lelkifurdalást. Innentől kezdve talán majd a Kenyaiak megtanítják őket saját lábukra állni. Az ál-árvaház ügyét azonban nyitva hagyjuk: továbbra is folyósítjuk immár nem anyagi támogatásunkat, illetve a dolgozók bérét, természetesen közvetlenül a dolgozóknak.
Pénteken felkerekedünk az új stábért és a gyógyszerekért. Kora reggel már Port-au-Prince zsúfolt tap-tap állomásán próbáljuk megtalálni Vivilt, a világ leghülyébb sofőrjét, akit egy szlovák konzulnak nevezett mulatt maffiózó utal ki számunkra, és aki végül többe kerül nekünk, mintha egyszerűen bérelnénk egy dzsippet sofőrrel.
Mivel az új csapat, a kassai Veronika doktornő és a két méteres testmagasságot meghaladó, szintén szlovák technikus, Juraj gépe nyolc órát késik, így a gyógyszervásárlást nélkülük bonyolítjuk, meglepően gördülékenyen. Este még beugrunk amerikai cimboráinkhoz, hogy összeismertessük őket a szlovákokkal, ami néhány üveg sör társaságában nagyon jól sikerül, ugyanakkor ez az a pillanat, amikor elkezdjük magunkat és a körülöttünk lévő eseményeket, természetesen az újoncok jelenlétének köszönhetően, európai szemmel nézni.
Elsőre azt vesszük észre, hogy a több mint egy éve Port-au-Prince-ben élő amerikaiak mostanra beavatottnak tekintenek minket, sőt, a versenyszellemű fiúk váratlanul elismerésüket teszik, hogy mára haitiebbek lettünk, mint ők egy év után. Aztán, a szlovákokkal hazafelé tartva megfigyeljük, hogy újra újdonságként röhögünk az olyan apróságokon, minthogy a város közepén egy elszabadult disznó okoz felfordulást a forgalomban, vagy hogy a horrorisztikus éjszakai hegyi átkelés közepette a szakadó esőben egy fütyörésző motoros jön szembe. Azt is most veszem észre, hogy elég egy mozdulat, hogy lerázzam az árusokat, ha akarom (míg a szlovákok bármit tehetnek, nem tudnak szabadulni), ugyanakkor szívesen eldiskurálok a festményeiről a strandi eladóval, aki ezúttal egyáltalán nem bosszús, hogy végül nem veszek tőle semmit fél óra után, hanem tréfálkozva megkérdezi, hogy nem vagyok-e haiti polgár. A legnagyobb dicséretet mégis a beosztottjainktól kapjuk, mivel tényleg úgy tűnik, mi voltunk eddig a kedvenceik, ami, figyelembe véve, hogy mi juttattuk számukra az eddigi legkevesebb bónuszt, igazán szívünket melengeti.
A következő hét a szlovák pár beavatásával telik. Meglepően nehéz dolgunk van, mivel a haiti kontextus ismerete nélkül az árvaházról, a többi NGO-ról és a közbiztonságról szóló történetek kissé valóságidegennek tűnnek számukra. A helyzetüket az sem könnyíti, hogy -hamar nyilvánvalóvá válik - nem igazán áll szándékukban európai elvárásrendszerükön módosítani. A legnagyobb veszély azonban az, hogy minimális történelmi és kulturális ismeretük sincs Haitiről, és sajnos nagyon úgy néz ki, egy-egy kemény munkával eltötltött év után egyszerűen egy négy hónapos karibi strandolásra érkeztek.
Lesz meglepetés.
A hét első felében mindazonáltal Hadjira fáradhatatlanul magyaráz az érdeklődő, de kissé figyelemzavaros fiúnak. Persze minden egyszerűnek tűnik, Hadjira mellett szinte magától mennek a dolgok. Én a kórházban segítek Veronikának beilleszkedni, ő sem lesz a munka hőse, néhány alkalommal megakadályozom, hogy kórházba küldje meghalni azokat, akiknek mindössze egy infúzióra lenne szüksége - és ennek kapcsán próbálom megtanítani vénát szúrni.
balról jobbra: Maxon, Patrice, Loulouse, Philippe, Claudette, Desamour, Rásonyi, Hadjira, Veronika, Ezekiel
Természetesen búcsúzóul ismét tartunk csapatépítő tréninget, a szakács most Hadjira és Maxon (vagyis haiti-indiai ökumenikus ebéd készül), és ezúttal tényleg világos, hogy egy csapat vagyunk, leginkább talán azért, mert lökdösődünk és labdázunk a tengerben amíg alászáll a nap.
A hét másik jelentős búcsú-eseménye a sri lankai ENSZ kapitány, Ajantha által szervezett vacsora, pontosabban egy hat órán át tartó, folyamatos evéssel egybekötött ivászat. A nepáli hindu és a sri lankai buddhista kompániával késő éjjelig vígadunk, a bűbájos ázsiai fickókkal kezdetben teológiai témákkal később pedig énekléssel szórakoztatjuk egymást. Ezt az estét mintha egy másik bolygón töltöttük volna, még reggel is vigyorral a szájamon ébredek.
A Szlovákok a hét vége felé kezdenek pánikolni, Juraj kezdi bánni, hogy nem készített jegyzeteket, s most aztán nagyon rosszul vizsgázik, mert kérdéseiből az derül ki, hogy továbbra sincs fogalma semmiről. Maxon is rátesz egy lapáttal: mielőtt elindulunk, valahogy elromlik minden, a generátor, a szivattyú, az akkumulátor...
Péntek délután van, 2012. március 30. Nem könnyű elhagyni a kertet. Egyrészt gyakorlatilag nehéz, mivel Juraj bombáz folyamatosan kérdéseivel (mit is csináljunk, ha leszálltunk a tap-tapról Port-au-Prince-ben?, mit kell mondani a gyógyszertárosnak, aki három hete eladta nekünk az ingyenes rehidratáló sót, de még nem fizettünk érte? mit kell mondani az állítólag homokos haiti embernek aki egy hivatalos papírt lobogtatva, a rendőrséggel és egy őrült cseh katonával fenyegetőzve követeli a konténert?), másrészt viszont majd meghasad a szívünk, hogy perceken belül eltűnik szemünk elől ez a világ.
Nem gondoltuk, hogy ennyire fog fájni, hogy olyan lesz ez, mint, Capote-val élve, felnevelni egy gyereket, aztán lepuffantani az udvaron.
Az utolsó utunkon privát dzsippel kelünk át Port-au-Prince-be egy ismerős ismerősének a segítségével. Estére amerikai barátainknál vagyunk, megpróbálunk egy utolsót enni kedvenc restonkban, de épp ahogy megérkezünk a hely elé, néhány méterre tőlünk tűzpárbaj alakul ki a rendőrség és a resto személyzete között, így kénytelenek vagyunk továbbhajtani.
A hazaút Budapestre hosszú, csak két átszállás, de összesen 32 óra várakozás. Port-au-Prince-ben még azt mondogatjuk: "Most megint én vagyok én és nem a direktrissz és nem a doktor, a haiti játéknak vége." Miamiban, a szállóban felébredve, levánszorogva az egyetemi étterembe pedig már azt: "ez az egész tényleg igaz volt, vagy csak álmodtuk?".
Délután a szállodából a Miami Internation Airport felé vezető úton a fekete sofőr compát hallgat. Kérdezzük, csak nem haitiból jött? "De igen, Jacmelből költöztem ide tizenkét éve." Összekoccintjuk az öklünket és kreolul folytatjuk. Most úgy tűnik, hogy nem álom volt.
V É G E