2012. március 11.

13. fejezet - Megszokás

A kilencedik héten érezhetően tavaszodni kezd, fél hétig világos van, megjelenik a piacon a mangó és fokozódik a hőség, Madame Desamour pedig születésnapi zsúrt tart. Az ünnepelt és a meghívottak is legszebb ruhájukat öltik fel, Desamour pedig halsalátával, pufival, tortával, behűtött sörrel, torkot maróan édes szirupokkal és egy tojáslikőrhöz hasonló házi szesszel várja vendégeit.

A vendégek egytől-egyig templomi ismerősök, akik kezdetben jámboran üldögélnek a falnál egymás mellé elhelyezett székeken, de miután mindenki megérkezik, közös ének, dörgedelmes imádságok, vudu-szertartást idéző prédikációk sorozata kezdődik, ami ek váratlanul a klasszikus "Happy-Birthday-Madame Desamour" dal vet véget. Ezután, az ünnepség első részéhez képest töredéknyi idő alatt eltűnik az asztalról az összes étel, majd a meghívottak a fent felsorolt italokat alattomos módon elkezdik egymás nyakába önteni, végül pedig elszabadul a pokol. Miután bennünket nem vonnak be a játékba, csalódottan hazamegyünk.

A következő napokban felkeres minket a kanadai Vörös Kereszt és elmélyítjük kapcsolatunkat egy kenyai házaspárral is, akiknek gyermekét korábban sikeresen - és angol nyelven- gyógyítottam ki számos fertőző betegségéből. A háromtagú család egy segélyszervezet megbízásából van itt, de kivételes módon nem osztanak pénzt és segélycsomagokat, éppen ellenkezőleg, arra oktatják a lakosságot, hogyan állhatnak talpra segélyek nélkül is. Beköpjük nekik Roussemie-éket, amire egyébként nem sok szükség van, mivel a tapasztalt afrikaiak már korábban megállapították érdemtelenségüket.

A második- és harmadik generációs, haiti gyökerekkel rendelkező Kanadaiakkal és a Kenyaiakkal eltöltött órák után valósággal regenerálódunk, nem is elsősorban attól, hogy hozzánk hasonló szemmel látják Haitit: egészen egyszerűen régen beszélgettünk.

A kenyaiak személyében az első olyan szervezettel ismerkedünk meg, akik nyilvánvalóan értik az itteni helyzetet, ennek megfelelően nem felelőtlenül szórják szét a pénzüket, hanem strukturális változásokat szeretnének elérni. Noha az itt eltöltött két hónap alatt nem sok kétségem maradt affelől, hogy a haiti helyzet teljességgel reménytelen, mégis, szinte meggyőznek arról, hogy alulról építkező kezdeményezésüknek lehet sikere. Ha más nem is, de néhányan, akik sikerre viszik segítségükkel -kivívva ezzel a szomszédok irígységét és támadásait- a tanult főkhöz hasonlóan képesek lesznek emigrálni, mielőtt kicsinálják őket.

Miután Hadjira ismét maga osztja ki a fizetéseket, Roussemie többé nem áll szóba vele, a fatetőt pedig lényegében visszautasítja. Később kirúgja néhány alkalmazottját. 

Rutin, hogy minden héten valamelyik alkalmazottunk valamelyik rokona megbetegszik, ami részünkről azonnali anyagi segítség és szabadnap kiutalásával jár, lehetővé téve, hogy az érintettek meglátogathassák a beteget Port-au-Prince-ben vagy más, távoli városban.

Ezek a történetek hol hihetők, hol nem, de mivel ellenőrizni nem lehet őket, úgy viselkedünk, mintha igazak volnának. Nyolc hét után mulatságos látni, hogy mindenkinek egy, és éppen egy ilyen esete volt. A kilencedik héten tehát Patrice volt a soros.

Érdekes módon az ő története a leghihetőbb, talán valódinak tetsző rémülete miatt, és azért is, mert rajta kívül korábban senki nem beszélt kollegáinak az adott tragédiáról. Azt nem tudjuk meg, hogy mik a pontos tünetei Jennifernek, Patrice három éves kislányának, mert Patrice apja gyorsan lép, és Leoganba viszi orvoshoz. Annyi tudható mindössze, hogy egy varjú szállt a kerítésre és a gyerek elkövette azt a hibát, hogy a szemébe nézett, azóta aztán nem válaszol semmilyen kérdésre, csak dermedten réved a semmibe, nem eszik, nem iszik. Aztán Patrice nagy nehezen bevallja, hogy egy vudu-orvos gyógyítja a gyermeket.

Három napig igyekszünk nyomást gyakorolni az ifjú apukára, hogy vigye Jennifert kórházba, vagy hozza ide, ha egyáltalán megengedi az állapota, mert bár a varjú-történet is elképzelhető, de azért az sem kizárható, hogy például agyhártya-gyulladása van. Úgy néz ki, Patrice apja dirigál, így továbbra sem látja a kislányt orvos. Ellenben sámánt váltanak. 

Lapzártánkig nincs újabb hírünk Jenniferről, állítólag életben van és nagyon lefogyott. 

Szerdán sötétedés után érünk haza hotelszobánk biztonságos menedékébe, amikor megremeg a föld. Éppen csak egy kicsit, az egész 1-2 másodperc, de a falon hülyén mozognak a drótok. Tulajdonképpen leginkább ahhoz hasonló érzés volt, mint amikor berezonál egy körúti lakás a villamostól. 

A Richter-skála szerinti 4,6-os erősségű földrengésre -melynek epicentruma a Jacmeltől keletre lévő, a dominikai határhoz közeli hegyekben volt- az ottaniak jelentős hisztériával reagálnak, majd a szabad ég alatt töltik az éjszakát. Személyi sérülésről és komolyabb anyagi károkról nem érkeznek hírek. A hotel barátságos, ám szűkszavú, mackószerű tulajdonosából -aki harminc év után, 2010 januárjában, három nappal a földrengést megelőzően települt vissza New-Yorkból, hogy élete legborzalmasabb élményével gazdagodjon- most csak úgy törnek fel az emlékek. 

"Itt álltam, ahol ti most, amikor rázkódni kezdett a föld. Az egész 45 másodpercig tartott az újságok szerint, nekem óráknak tűnt. Dőltek össze a házak, itt szemben is egy szép nagy ház volt, a dzsip meg pattogott az udvaron. Mindenki az utcán volt, az asszonyok sikoltoztak. Az én házamban sok a vas és a cement, meg sem roggyant. A város hamar dugig lett halottakkal. Aztán, amerikai állampolgár lévén, kimenekítettek a Dominikai Köztársaságba."

A kórházban másnap mindenki a földrengésről beszél. A héten több fiatal srác is jön merevedési- és alvászavaros tünetekkel. Mindegyikük két éve panaszos.

A szeizmikus tevékenység okozta kis riadalmat aztán elhomályosítják a fővárosi hírek, ahol kormányellenes tüntetések miatt bezárják az iskolákat és kérik a lakosságot, ne menjenek ki az utcára. A dolog apropója a csütörtökön kicsúcsosodó, de már régóta húzódó útlevélbotrány, melynek lényege, hogy Martelly-t haiti-amerikai kettős állampolgársággal vádolják, ami kormánytisztviselők számára itt illegális. Az elnök hosszas és sejtelmes titkolózás és a szenátoroknak történő seggbemutatás (farzsebében az útlevelével: "ezt nektek, vegyétek el, ha kell") után a mai napon megmutatja, hogy haiti útlevelében amerikai vízum van, vagyis ártatlan. Erről a közepesen meggyőző hírről persze az utcán tüntetők már nem értesülnek.

Az események aztán nem durvulnak el -igaz, éjjel megölik a Nemzeti Bank igazgatóját, másnap pedig a Préval-éra lefegyverzésügyi biztosát miközben gyerekét viszi haza az iskolából- de a kedélyek megnyugodnak, az utca megbékél, két szenátor lemond.

Kezdjük megszokni: Haiti már csak ilyen. Valami mindig történik, az élet meg megy tovább. Nem feltétlenül kényelmes ez a káosz, de nincs háború és nem vadászik ránk senki. 

Hétvégén Port-au-Prince-be megyünk: révbe érni látszik a mentőautó kérdése. A rohamkocsinak felszerelt Toyota motorja darabokban hever a kocsi hátsó részében. Elég cudarul fest az összkép: a robbanás helyszíne a harmadik dugattyú volt, az itt található dugattyúkar 30 fokban meggörbült, amire még a helyszínre érkező szerelőnk is csettint egy nagyot a nyelvével. Kisebb rejtély számukra, hogy mi történhetett pontosan, annyit tudni csak, hogy egy darabig benzinnel hajtották a dízel járművet. 

Két tanulságos napot töltünk Port-au-Prince-ben. Korábbi látogatásaink során kizárólag a főváros legforgalmasabb és legszörnyűbb, amúgy a Port-au-Prince háromnegyedét alkotó szegénynegyedeihez volt csak szerencsénk, majdnem mindvégig autóban ülve. Ezúttal viszont, köszönhetően a karnevál idején minket meglátogató amerikaiaknak, akikkel korábban Cap Haitienbe is együtt utaztunk el, alkalmunk adódik Port-au-Prince másik, üdítőbb arcát is megismerni.

Ez az afrikai-karibi metropolisz, ahol minden megtalálható és megvehető ami csak a földön létezik (gyanítom, hogy még backgammon klub is van), gyönyörű fekvésével és egészen biztosan teljesen egyedülálló atmoszférájával nyilvánvalóan eddigi utazásaim legvarázslatosabb és egyben legérthetetlenebb helyszíne. Amerikai cimboráink elbeszélése és egy Hadjirával kettesben, gyalogszerrel eltöltött nap után elfogadjuk azt a feltevést, hogy a város nagyjából nem lehet veszélyesebb, mint mondjuk Sao Paulo, még akkor is, ha -a brazil megapolisszal szemben- ösztöneink itt időnként azt súgják, közvetlen életveszélyben vagyunk. A leginkább zavaró érzést az okozza, hogy bármely váratlan esemény kapcsán -és ennek lehetősége folytogató módon állandóan a levegőben van- még csak az az illúziónk sem lehet meg, hogy bármilyen módon befolyásolhatjuk a velünk történhető eseményeket.

Port-au-Prince egyrészt úgy néz ki, mintha néhány napja lebombázták volna. A leggazdagabb negyedekben is előtűnnek megrogyott, félig- vagy teljesen összeomlott házak, egyes részeken viszont nyoma sincs a pusztításnak, akárha kellemes, budai környéken sétálgatnánk, forgalom is alig. De csak egy pillanat és máris egy romvárosban találja magát az ember, majd villák és nyomortanyák egymás közvetlen szomszédságában, utcai árúsok high-end éttermek előtt, földút, mely egy csapásra forgalmas térré változik sokemeletes házakkal, piaccal. Esély sincs arra, hogy az ember értse, mi folyik körülötte, elképesztő a zsúfoltság, a hangzavar, a forróság. A tömeg időnként megindul, az árusok menekülőre fogják, bármerre felbukkanhatnak elegáns öltönyös urak, akár egy térdig mocsokban úszó sikátorból is, ugyanakkor a monacoi villanegyedet idéző utcákon koldusok gyülekeznek, vagy épp a biztonsági őrrel kvaterkázik egy szakadt, az őr által védett házat körülvevő falat épp lepisáló alak. 

Vendéglátóink a város legkellemesebb részén, Petionville-ben, azonbelül is Peguy Ville-ben, a felső tízezer villanegyedében laknak, itt bérel számukra egy fegyveresek által őrzött, medencével ellátott villát az amerikai iskola, ahol dolgoznak, körülbelül kétszáz méterre Martelly elnök palotájától. Az éjszakát tehát itt töltjük, a másnap estét pedig velük: a luxus, a helyismeretük és az egyebek mellett angolul is kiválóan beszélő, dúsgazdag családokban felnőtt, a fehérekkel rokonszenvező helyi srácokkal kibővült méretes társaság okozta biztonságérzet kapcsán -Cap Haitien után ismét- turistának érezzük magunkat. Így persze mindjárt más: sötétedés után gyalog sétálunk le a szerpentinen, át egy ködös folyócska fölött a hídon, hogy megérkezzünk a bambusznádakból összetákolt barbecue-restihez (délelőtt autómosó, délután lottózó), ahonnan nézve Port-au-Prince megint elbűvölő. A sok zöld, a gomolygó pára, a mozgó trafikosok, a kurvák, a rum, a compa, aztán egy özönvíz-szerű zivatar... elhatalmasodik rajtam a vietnámi háborús fimekből ismert romantikus krimó-hangulat: mintha a hatvanas évek végén járnánk, mondjuk Saigonban.


A compa egyébként egy olyan tánc, melynek során a táncoló felek végtelenül unott arccal néznek el egymás válla fölött, miközben altesteiket egymáshoz préselik és lassan, ritmusra összedörgölik. 

Másnap aztán szabadságra megyünk és felülünk egy Dominicába tartó buszra.

ps: Tíz év után ismét volt óraátállítás Haitin, úgyhogy nem nőtt a hat órás különbség. Sajátos, hogy a lakossággal ezt a megelőző napon, este közölték és az is, hogy ez különösebb felfordulást nem okozott a haitiek életében.