2012. február 17.

9. fejezet - Második felvonás

Megkezdődik haiti tartózkodásunk második szakasza: ez nem csak a naptárból, de -különösen retrospektive- az események alakulásából is tudható. E pillanatban Jacmel zajos külvárosi főútján ülök egy hotel teraszán, ahol biztonságban érzem magam. A terasz kiváló rálátást enged a szemben legelésző hatalmas fekete bikára és egy pontosan akkora udvarra, mint egy ENSZ dzsip. Ezt onnan lehet tudni, hogy a dzsip jelenleg is kitölti a szűk teret, a szabadnapjukat töltő, Csádból és Argentinából érkezett csendőrök pedig éppen makaróninak becézett pennét reggeliznek a nappaliban. De kezdjük az elején.

A krónika ott szakad félbe, hogy a karnevál alkalmából megérkeznek vendégeink. Az öt fős vendégsereg egy darab magyarból (történetesen gimnáziumi évfolyamtársam húgából), két darab amerikaiból (from Chicago és Oklahoma), egy kanadai lányból (aki valójában kínai) és egy felsőosztály-beli haiti srácból áll. Földim, Dóra, több mint fél éve dolgozik egy port-au-prince-i árvaháznak, ahol, megtanulván kreolul és kamatoztatva harsány személyiségéből és fehérségéből adódó segélyszerzési lehetőségeit, mostanra egészen a fő-koordinátori státuszig viszi. Észak-amerikai cimborái egy Port-au-Prince burzsoá negyedében, Petionville-ben található igen előkelő általános iskola tanárai. Ide a tanulók helikopterrel és hadsereggel érkeznek reggelenként, köztük a regnáló elnök, Martelly gyermekei is.

Mint vidéki, haitiből zöldfülű egészségügyi dolgozók, a nyelvileg kreolul, gesztusaikban haitiül beszélő fehér, port-au-prince-ben edződött srácokat figyelve a helyiekkel való közlekedés egy egészen új formáját ismerhetjük meg. A nagyvárosi börtönből kiszabadulva a bukolikus, karneváli világba csöppent, kizárólag mulatozni érkezett társaság pillanatok alatt kék-piros nemzeti színekkel pingálják ki arcukat, majd a falusi házak között még sosem hallott, "we are the best" kurjantások közepette elindulnak, hogy egy bizonyos J. Perry koncertjén vegyenek részt, akinek Dekole (kb.: "felemelkedés") című száma jelenleg a Martelly politikájával rokonszenvező fiatalok himnusza. Velük tartottunk.

Az este során a chicago-i Daniel a logisztikai menedzser, tetszőleges pillanatban képes felkéredzkeni egy álló vagy mozgó dzsip platójára, bármikor képes feltűnést keltő hosszas és hangos alkudozásba-, pénz visszaigénylésbe kezdeni az egyre mérgesebb szolgáltatókkal. David ezzel szemben a hangulatfelelős, aki gazella-szerű fekete szépségekkel cserél telefonszámot, és rendkívüli hajlamot mutat baráti tánc-viadalra kihívni elképesztően jól mozgó fekete srácokat. A délután és kora-este még a társaság hangadójaként szereplő haiti fiúnak meglepetésünkre hamar elmegy a kedve az estétől és inkább visszavonulót fúj, váratlan manőverrel magával hurcolva a kanadai-kínai lányt, akikkel csak reggel találkozunk, amikor kijönnek a fürdőszobával is felszerelt elnöki lakosztályból.


A szombat esténk nagyjából reggel négyig tart, ezalatt tévedésből meglátogatunk egy felsőosztály számára fenntartott mulatót, amelynek egyik fő látványossága a világ legnevetségesebben felöltözött, motozói szerepkörét fantasztikus komolysággal és odaadással végző biztonsági embere (szultán nadrág, mellényzsebből kikandikáló bilincs, bmx-es könyök és térdvédő) és néhány kiszőkített, miniszoknyás, 50-60 év közötti fehér szexturista asszonyság. Végül éjfél körül megtaláljuk a koncertet is, ahol másfél-óra feszült várakozást követően megjelenik a haitit lázban tartó mester és előadja Dekole című számát, majd távozik. Megdöbbenésünkre kiderül, J. Perry fehér ember (egész pontosan libanoni).

Vasárnap a strandon reggelizünk, halat, homárt falunk szelíden, újdonsült társaink pedig folyton összefutnak port-au-prince-i ismerőseikkel: lényegében, aki teheti, ezen a hétvégén kirándul ide a nyomasztő fővárosból. A városban reggeltől estig felvonul a maskara-had, mi azonban jól ismerve a jelmezeket, az utcán hömpölygő, időnként kissé kiszámíthatatlan, illuminált tömeget, inkább békés heverészéssel múlatjuk az időt. Búcsút veszünk látogatóinktól, akik rövid farsangi vizit után visszatérnek a fővárosba.

Maxon is befut még délután, persze gondolkodás nélkül a kórházépület egyik eldugott konnektorához siet, kihúzza a csatlakoztatott légkondicionáló gépet amitől újraéled az elektromos rendszer. Szerencsére hétfőre a benzin szállítmányok is megérkeznek, így a napokban Reunion szigetén hasonló okokból kitört éhséglázadások nem harapóznak el szigetünkön.

Munkás hétköznapok indulnak, megy minden rutin szerint, napi negyven beteggel délután egyig végzek, a hét közepén egy kisgyereknek leamputálom felesleges tizenegyedik ujját a bal kezéről és amikor ezen hőstett után egyetlen epilepsziás gondozottam befut felháborodott apjával és nekem szegezi a kérdést, miért csökkentettem fia napi 3x600 mg Tegretol adagját, életemben először folyékonyan beszélni kezdek franciául úgy, hogy érthető is, amit mondok. Amúgy ez volt az egyetlen reklamáció itteni karrierem során és legnagyobb örömömre egyúttal bizonyíték arra, hogy van legalább egy valaki, aki betartja a gyógyszerelését. Jó okom van feltételezni, hogy ez itt extrém ritka dolog.

Ugyanakkor ez a hét a továbbiakban számos visszatérő beteggel örvendeztet meg, akik hosszú idő után -talán a felírt gyógyszerek hatására- megszabadulnak bőrbetegségeiktől, kínzó maláriájuktól, nemi betegségeiktől, s most nagy bizalommal érkeznek, hogy elmulasszam náthájukat, vagy újabb bőrbetegségüket.

A hét első felében találkozót kér tőlünk a független építőmester, aki -mivel nem jelentkezünk nála a megrendeléssel- felére csökkenti az árait. A hét második felében részletes jelentés küldünk nyomozati eredményeinkről az iskolát építő francia alapítványnak, akinek francia igazgatónője ezután telefonon hív minket. Igen hálás a Roussemie-vel kapcsolatos bizalmas információkért, cserébe pedig beavat minket az építkezési költségvetésükbe, amiből kiderül, az ő modern, földrengésbiztos iskolájuk ára négyzetméterenként úgy harmada annak, amit a mi alapítványunk költött a Roussemi-árvaházra, vagyis mégiscsak túl sokat loptak.

Másrészt, további együttműködésre ösztönözve minket, találkozót szervez azzal a francia ügyvéddel, aki az iskola projekt jobbkezeként jelenleg is Jacmelben tartózkodik. Ez a kifogástalan, 41 éves francia fiatalember, Levenson, meg is érkezik, hóna alatt mindenféle tervrajzokkal, és rendkívül megnyerő modorban, részletesen előadja az iskolával kapcsolatos terveket, ezutám pedig meghív minket ebédelni szülei otthonába, ahová a környékünk egyik átlagos, meredek földútján lévő bozótos bejáraton keresztül jutottunk be. Átvágunk a lap-topokkal elárasztott lakáson és felmegyünk a hatalmas, fedett teraszra, ami egyúttal a konyha is, nagy képernyős tévével persze.

Nos, ez a 41 éves, kifogástalan, perifériás facialis paresise miatt kissé sátáni vigyorú, francia úriember nem igazán rejti véka alá, hogy ebben a pár száz házban itt a környéken mind az ő családja lakik. Ez amúgy már a dzsipjében ülve is gyanús számunkra (igaz ekkor még nem a szó keresztapai értelmében), ahogy mindenki nyújtogatja kezét egy pacsira. Egy alkalommal egyenesen a nagyapjával találkoztunk, aki egy útmenti karosszékben üldögélő 90 éves öregember, Levenson elbeszélése alapján -néhány évtizede- lottó főnyereményét a környék földjeinek megvásárlására költötte, szerződése erről azonban nem lévén, lényegében visszalopták tőle a földet és a rajta lévő házakat. "Ez egyszer mind az enyém volt, amerre látsz itt, és még azon is túl. Mind az enyém." - mondogatja évek óta, mi is csak ezt halljuk tőle.

A kifogástalan francia ügyvédnek, aki egészen 27 éves koráig élt Haitin, az együtt töltött néhány óra során fokozatosan átalakul beszédmódja a helyiek szájából jól ismert apokaliptikus-realizmusba, a nagypapával való találkozás után pedig egyenesen ott folytatja, ahol a földek elvesztek, mutogatja a hatalmas birtokot, mintha a jobbágyai laknának ott, hiába, ez itt Haiti, az otthona, ahol minden földművesnél ott a macseta, ahol minden pap revolverrel jár. A haiti ember szereti a vért, mert a szabadságát vér által nyerte el. A demokráciát is szereti a haiti ember, de még jobban szereti, ha rend van, és a gyilkosok megbűnhődnek, akárha ennek diktatúra is az ára, nem véletlenül mondta Aristid, a Duvallier-családot követő első demokratikus elnök, hogy a rendőrségre ne számítsatok, vessetek gumiabroncsot a bűnözők nyakába és gyújtsátok fel a hitvány gazembert. A haiti ember nem bízik senkiben, még saját apjában sem. A haiti ember egyedül a feleségében bízhat. A haiti ember ezért nem beszél saját dolgairól se barátnak, se idegennek. A haiti ember nem felejt, de a haiti ember mindig úgy él, mintha az utolsó óráját élné, úgy imádkozik, mintha ez lenne az utolsó imádsága, mert nem tudja, odaér-e a kapuhoz, ha felkel innen az asztaltól. A haiti ember ezért tartja be a Biblia törvényeit, mert tudja, hogy Isten dönt a holnapjáról és tudja, bármikor készen kell állnia számvetésre az Úr előtt. A haiti ember ezért nem öl, csak ha bosszút áll és nem lop, csak ha rákényszerül.

Kifogástalan haiti emberünk ezután elmondja, hogy Roussemie-nek befellegzett, holnap meglátogatja őt, és kiteszi a szűrét az iskola-projektből, elkeseríti, hogy ilyen aljas némberek is vannak, akik a gyerekeket saját gyarapodásukra használják fel. Ő nem fél a Roussemie-családtól, bár veszélyesek, de őt nem merik bántani. Jelzem neki, hogy azért minket talán igen. Hát igen, nem árt óvatosnak lenni - ért egyet. Ő persze bizalmasan kezeli az információkat, minket nem kever bele a dologba, ígéri, miután kissé ingerülten megkérem erre. Bánom már nagyon, hogy elfecsegtük a dolgokat - de ki gondolta, hogy egy francia alapítvány tetején is ott egy macsetás vadbarom, aki ugyanúgy csak arra vár, hogy leszüretelje a segélyeket, akárcsak a mi Roussemie-nk.

Másnap sietve áthívjuk a főnökasszonyt és igen engedékeny hangot ütünk meg vele: az eddigi ellenőrzések és a bürokratikus fegyelem növelése a Professzor közelgő látogatása miatt voltak szükségesek, most már minden készen áll arra, hogy a látogatás során a Professzor meggyőzhető legyen a további támogatásokról. Aztán péntekre virradóra kinyírják az egyik szomszédunkat, reggel a dolgozóink csak erről beszélnek. Felkeressük az ENSZ parancsnokot, aki annyit tud a dologról, hogy port-au-prince-i banditák voltak a tettesek, az áldozat pénzt vitt haza aznap a bankból, azt rabolták el. Hiába, közeleg a hétvége, a karnevál negyedik hétvégéje, az Igazi Állami Karnevál: mulatság péntek éjszakától szerda reggelig. Szerda szünnap.

Besötétedik, kint ülünk a kertben, szabad prédaként, lényegében világítunk a sötétben, mi, a gazdag fehérek. Úgy véljük, ezen a héten lezárultak nyomozásaink az árvaház ügyében, megértettük a helyzetet, és semmi kedvünk többet tudni a helyi ügyletekről. Ülünk a kertben és világos számunkra, hogy akármennyire szeretnénk, most nem érezzük komfortosan magunkat. És világos, hogy a karnevál helyi mulatság (jó keresztény nem is vesz részt rajta), nem fehérnek találták ki, semmi dolgunk itt a következő napokban. Gyorsan meggyőzzük magunkat: ideje van egy utazásnak.