Csütörtök reggel, amint nescafémmal sétálok ki a banánfán átszűrődő reggeli fényben a kerti asztalhoz, látom ám, hogy négy, harminc körüli meglett pali áll a kerítésnél, szépen sorjában, nem beszélnek egymással, csak méricskélik a terepet. Ruhájuk elüt a helybeliektől, kezükben zacskó víz, méricskélnek engem is, én meg nézek vissza, nyelvemen, hogy megkérdezzem, kiszau-geny?, de ekkor hátat fordítanak és elindulnak a falu felé. Ezekiel jön épp, kérdezem, hogy ez mit jelent. Igen, látta négyüket ő is, gyanús alakok, feleli, majd utánuk hajt motorral, persze nem találja őket. Szívből javasolja, hogy vegyük fel a kapcsolatot a rendőrséggel. Túl sok bűntény volt az elmúlt napokban, jóval több, mint azt a karnevál magyarázná.
A sri lankai ENSZ katonáktól tudjuk, hogy sok lett a munka: jópár tehetősebb helyebeli polgárt kinyírtak, árvaházakat fosztogattak és még egy jól védett amerikai segélyszervezetet is megtámadtak, kilyukasztva fehér emberek bőrét is. Egy kisgyerek is jár hozzám kötözésre, akinek menekülés közben átlőtték a karját, miközben kirabolták a szüleit. A forgatókönyv mindig ugyanaz: a támadásokat a port-au-prince-i maffia hajtja végre éjjel egykor, egy kis lövöldözés, ha máshogy nem megy reggelre pedig a banditáknak nyoma vész a fővárosban.
Az embereink kissé riadtak (leszámítva természetesen Maxont, na és Madame Desamourt, aki közelgő születésnapjával van elfoglalva), azt mondják, nem normális, ami az elmúlt napokban folyik. Claudette csitítja kollegáit kreolul (Hadjira fordít), ne mondjátok el nekik, hogy mi volt, mert a doktor bepánikol.
Ezután, ráeszmélve, hogy veszélyben a munkahelyük, kissé erőtlenül próbálnak minket meggyőzni arról, hogy a remek haiti emberek sosem támadnának meg egy kórházat, ahol az ő egészségükért dolgoznak.
A rendőrök valahogy kidöcögnek, három rettenetes unott pofa. Hát aztán fényképet miért nem csináltunk róluk? Miért nem szerelünk fel reflektorokat a kertbe? Miért nem bérelünk fel egy őrző-védő zsoldost? Egyébként pedig javasolják, hogy vegyünk pisztolyt, jó áron és könnyen hozzá lehet jutni. Hogy a karnevál? Nem hiszik. Fogalmuk sincs mi folyik. Ilyen hely ez a Haiti. Tessék, itt a telefonszámunk. Hívástól számítva 4 órán belül jelentkezünk.
Délután, éppen, hogy mindenki hazament már, két fiatal fazon jön be a kertbe, az egyiken mókás napszemüveg, ingben vannak, de nem iskolai egyenruhában. Csak azt szeretnék tudni, mi a nyitvatartás. Aham, akkor szombat és vasárnap zárva, igaz? Csak ennyi, nincs semmi bajuk, éppen csak érdeklődnek. Érdeklődni Haitin? Csak úgy??
Délután ülünk a lapos napsütésben Hadjirával, próbáljuk kitalálni mi legyen. Nehéz döntés elhagyni a kórházat, nem akarjuk kósza hírek alapján veszélyeztetni a projektet. Mi van, ha csak rosszul mérjük fel a helyzetet, ha csak egyszerűen több hír jut a fülünkbe, mint korábban? Semmi kedvünk ugyanakkor kilenc alkalmazottunkért kockáztatni testi épségünket. Arról nem is beszélve, hogy olyan kevés pénzünk maradt, amit el sem hinnének a betörők.
Esteledni kezd és sejteni véljük, hogy bizony nem aludnánk nyugodtan. Minden jel arra mutat, hogy ebből a vonatból ki kell ugrani. Sri Lankai ENSZ emberünk nem elérhető.
Végül hallgatunk félelmeinkre és hívjuk Maxont, hogy mutasson egy-két hotelt. Maxon meglehetősen részeg, megpróbál benyomni minket egy haiti haverjához, amit végignézünk, mert mulatságos színielőadás, de aztán egy igazi hotelhez vitetjük magunkat, ki a főútra. Itt futunk össze a jacmeli ENSZ főparancsnokkal, aki nem csak katona, hanem egyben a helyi rendőrségnek is a tagja valami módon. Felüdülés ezzel a szenegáli palival beszélgetni a sok haiti fazon után.
Természetesen megerősít minket döntésünkben (munkaköréből adódóan nem is várunk mást), de további rémes híreket és tendenciákat is említ, amiből azért arra következtetünk, hogy nem vagyunk paranoiásak. Pár hete még nem javasolta volna, hogy költözzünk ki, hazudja. Hotelt is ajánl, innen 100 méter, ott laknak az ő emberei is. Ott biztonságban leszünk. Ennek nem tudunk ellenállni.
E pillanatban tehát Jacmel zajos külvárosi főútján ülök egy hotel teraszán, ahol biztonságban érzem magam. A terasz kiváló rálátást enged a szemben legelésző hatalmas fekete bikára és egy pontosan akkora udvarra, mint egy ENSZ dzsip. Ezt onnan lehet tudni, hogy a dzsip jelenleg is kitölti a szűk teret, a szabadnapjukat töltő, Csádból és Argentinából érkezett csendőrök pedig éppen babos rizst vacsoráznak a nappaliban, csirkecombbal.
PS: Február 24-én lemondott a mindössze négy hónapja hivatalba lépő Garry Conille miniszterelnök, Martelli pedig (nagy örömmel) elfogadta lemondását. A hazájában obstruált, korábban ENSZ-vezetői tisztséget is betöltő miniszterelnök távozását a nyugati sajtó nagy sajnálattal vette tudomásul, a helyi sajtó és az ENSZ is a következő hetekben politikai instabilitástól tart. A lakosság követeli az ENSZ erők kivonását. Érdekesség, hogy váratlanul lemondott Jacmel polgármestere is.